160. EGY LÁBNYOM ÉS EGY SZOBOR

Találtak egy emberi lábnyomot valahol Pennsylvániában, kõszénbányák nagy mélységében, õs-iszapba rajzolt õs-nyomot. Úgy vélik a tudósok e lábnyomról, hogy ez minden ember­nyomnál régibb. Legõsibb látogató jegye eleddig a Föld Ember nevezetû fiának. Az antracitban hirdeti nekünk: milyen régen jövünk, s milyen nagy út vár még reánk, Emberre.

És megihlet e hír olvasásakor az új francia írók agy-kínzó, nagy tüzes fantáziája. Mindjárt Haracourt-ra gondolok, ki ott õrködik a Cluny múzeumban, s õrülten szép és kegyetlen álmokat álmodik az idõrõl, mikor légi utasok, az új, elváltozott emberlények keresik Párizsnak helyét avagy a gorillák tudományos akadémiáján elõadást tart egy professzor egy emberi koponyáról s egy kihalt állatfajról, mely társadalmakat alapított. Ember volt a neve.

A Malesherbes-téren íme nemsokára készen fog állni Dumas fils szobra. Mivel irodalmilag eltemették, tehát álljon a szobra. A nagy, a jó, a bölcs, a tanulatlan, a finom, a könnyelmû, a zseniális embernek a szobra. Szomszédjában az öreg Dumas szobrának s nemsokára egy harmadikénak, a tábornok-Dumas-nak.

Nincsenek õk már semmiképpen. Beleadták a lelküket a nagy világrántó-erõbe. Voltak, voltak elismertek. Voltak divatosak még haláluk után is. Aztán elkezdték õket temetni. S temetik, temetik õket, míg csak el nem vész minden kis emlékük.

Mi volt a pennsylvániai lábnyom embere? Mit csinált? Asszonyra lesett-e vagy vadra, amikor lábnyomát odarajzolta az iszapba? Nem tudja senki.

Ha majd jönnek a légi utasok s tengerapálykor keresni fogják Párizs romjait, mit fognak vélni, ha véletlenül annak a szobornak a feje kerül ásó elé, mely nemsokára kész lesz a Malesherbes-téreni?

Ugy-e, nem fogják sejteni, hogy nekünk, apáinknak ki volt az a nagyszerû babonairtó isteni fickó, ki már nemsokára végleg belekerül a végleg lefitymáltak irodalomtörténeti lomtárába?

Egy lábnyom, egy fejnyom s néhány millió esztendõ számít-e az emberiség történetében. Semmit, semmit. Nagyon messzirõl jövünk, nagyon messze megyünk mi. Mi: Ember.

Budapesti Napló 1905. augusztus 19.

Lellei