|
I.
A dán Deres
(E
levelet Brandes György írhatta volna akárki magyarnak. Írhatta volna talán
Rónay Jenõnek, aki a minap politikai röpiratban reklamálta a botot. Ám írhatta
volna másnak is.)
Kedves
uram, még rossz a világ Árpád honában? Gyönge nép és romlott értelmiség? A
jobbágyság visszaállítására mi sem történik? A kalodáról tudni sem akarnak? Hát
Keleten sincs boldogság? Ne habozzon sokáig, kedves uram. Vándoroljon ki. Nem
ön az elsõ, aki onnan kivándorol. Így tudom. Vándoroljon ki. Menjen valamerre.
Én Önt Dániába hívom. Tudatom önnel, hogy a dán Hamletek nem töprengtek sokáig.
Dániában mától fogva botoznak. Királyi bírák mondják ki delikvensekre, hogy
botot kapnak. Öttõl huszonötig. Sõt ötvenig. Nadrágra, ha enyhe az ítélet, s
csupasz bõrre, ha súlyos. Van korbács, és van bot. Dániában kell mindakettõ.
Akinek nem tetszik, kivándorolhat egy szabadabb és mûveltebb országba. Például
Oroszországba. Ott nincs botbüntetés. Ott csak kancsuka van, s a kancsukát nem
Juszticia asszony nevében adják. Csak úgy ajándékba, mint a kardlapot
Magyarországban.
Én
tudom, kedves uram, hogy önnek a szíve fáj. Végre is a Deresnek Magyarország az
õs hazája. És Dániában már botoznak.
Ez
üzenetem volna. Nem az ön számára. Azoknak a szegény magyaroknak a számára,
kiket elsorvaszt a lelkük nagy okcidentálizmusa. Mi már csak eléggé Nyugaton
vagyunk, úgynevezett kultúránk is csak akad. És elérkeztünk a bothoz.
Cseréljük
ki a hazánkat, kedves uram. Én elmegyek barbárnak Magyarországra. Ott nincs
bot. Legfeljebb az osztrák katonák vagdalják az embert. De legalább ezt nem
teszik a király nevében. Mindenesetre pedig megjósolom, hogy a mívelt Európa
még sokra fogja vinni.
II.
Jön a mikádó
Jön
a mikádó. Ahogy vége lesz a háborúnak, jön látogatóba. Megnéz bennünket
közelrõl. Európát tudniillik. Mert nem érti a dolgot a mikádó. Tudni akarja,
látni akarja furcsaságunkat. És rájön valamire, amit hálaistennek már megírtak
mi elõttünk. Egy pogány francia írta meg. Mi nem mertük volna. Két japáni
beszélget együtt. Az oroszoktól elszedett Mária-képek, feszületek, Szent
András-képek, Szent Háromság-képek és a többiek között diskurálgat a két japáni.
Az egyik jól ismert minket, európaiakat, s magyarázgatta a szent tárgyak
jelentését. A másik álmélkodott:
-
Ejnye de szamarak ezek az európai fehérek. Ennyi istent tartanak, és nem veszik
hasznát.
-
Ez még nem minden. Van ezeknek még több istenük is.
-
Hát miért nem segítik az isteneik õket? És ha nem segítik, miért nem adnak túl
rajtuk?
-
Hja, ennek sok oka van. Elsõ oka ennek az, hogy azok nem hisznek ám a maguk
isteneiben. Csak úgy bolondítják egymást velük…
Ha
a mikádó jön, ezt fogja észrevenni. Ezért vagyunk gyöngék. Sok az istenünk, az
ideálunk. De nem hiszünk egyetlenegyben sem.
Budapesti Napló
1905. augusztus 25.
Pont.
|