167. EGY VÁNDORGYÛLÉS

A magyar Moszkvában orvosok és természetvizsgálók seregeltek össze. Szeged volna ez a magyar Moszkva, ha igaz. És harmincharmadik vándorgyûlésük ez már a Szegeden összegyûlteknek. Ez feltétlenül igaz. A trikolorokat ezúttal a tudomány vonatta Szeged palotáira. A bankett ezúttal sem maradt el. Ám a banketten arról estek szépséges szavak, hogy új tudományos fókuszokat követel a magyar tudományos élet. Moszkvákat Szentpétervár mellé.

Orosz szociológusok, derék gondolkozók, állítják, hogy az óriási orosz társadalom mai felséges, gyönyörû nyugtalanságát az ó-muszka Moszkva csinálta. A lokálpátrióta hiúság már régen kacérkodik Szegeden azzal a gondolattal, hogy Szegedre a nemzeti fõváros szerepe vár. Bárcsak sikerülne Szegednek magyar Moszkvává lennie. Az ó-muszka, a konzervatívnak hirdetett Moszkva megcsinálta a világ legpáratlanabb cselekedetét. Hamisítatlan oroszságát szembeállította Szentpétervár kozmopolita hivalkodásával, s a nagy vetélkedés eredménye az lett, hogy Moszkva ma tudományosságban, kultúrában legeurópaibb helye Oroszországnak. Örök bizonyságául annak, hogy a nemzeti ortodoxiának is csak egy útja van: a civilizáció.

Mindez azonban ma még csak enyelgés egy önkényes elkereszteléssel. Szeged nem a magyar Moszkva. A Szegeden összegyûlteknek pedig nincs okuk ujjongásba törniök. Harminchárom: ez valóban tiszteletreméltó szám. Tiszteletreméltó az a munka is, amit a tudomány népszerû­síté­séért a magyar orvosok és természetvizsgálók végeztek. De a harmincharmadik vándor­gyûlésen is nem újra és újra a régi sirámok hangzanak fel? Dr. Grósz Emil néhai nagyatyjának hetvenéves igéjét citálja Szegeden:

- Mutassuk meg, hogy nemcsak disputálni és mulatni tudunk.

Hetven év után tudósok gyülekezetében még így kell inteni a magyar társadalmat s a magyar kultúrélet katonáit. Dr. Prochnov József, egy másik, Szegeden szereplõ tudós Kautz Gyula híres akadémiai beszédére nem tud másképpen válaszolni, mint így:

- A magyar tudományosság ellen irányuló súlyos vádnak hangoztatása még akkor is méltánytalanság, ha igaz.

Dr. Lóczy Lajos pedig úgy véli, hogy Kautz Gyula vádja a természettudományokra csak fenntartással vonatkoztatható.

Mi mindezt melankóliával olvassuk a szegedi vándorgyûlésrõl érkezõ jelentésekben. A magyar orvosok és természetvizsgálók igazán régi, folytonos, eredményes, tudományos munkálkodást végeznek. Nagy céljaik mindnyájunk életébe, jóvoltába vágnak. És még õk sem tudnak - ünnepi órájukban sem, - az öröm és önérzet büszke hangján szólni. Nem önhibájuk miatt, semmiképpen. Õk igazán többet tesznek a lehetõnél is. De mert a magyar társadalom élete még mindig alvó élet. Egy tudományos vándorgyûlés alig kelt tartalmasabb, gazdagabb hangulatot és érdeklõdést egy-egy magyar város falai között, mint bármely, szokásos cécós összesereglés. Rettenetesen távol vagyunk a tudomány megbecsülésétõl, a tudományos törekvések megértésétõl.

Hiszen ha l’art pour l’art filozófusok kongresszusáról lenne szó, még hagyján volna. De a természettudomány ma levegõ, a lélek levegõje, az orvosi tudomány e közegészségügyileg is búsan elmaradt országban minden aktualitásnál általánosabb, nagyobb, aggodalmasabb figyelmet parancsolhat.

A Szegeden összegyûltek azt hangoztatták, hogy a magyar tudománytalanságnak, a társadalom hideg nemtörõdömségének a tudományos gócpontok elégtelensége az oka. Bár csak ennyi volna. Nehezen, de lehetne rajta segíteni. De nem ennyi az ok. A mulatság és disputa szerel­me, mint már hetven évvel ezelõtt néhai Grósz Frigyes mondotta. Oktatásügyünk elhanyagolt­sága, szegénységünk, nagy ideafóbiánk és a mindent elléhásító politika, hogy többrõl ne beszéljünk.

A magyar orvosok és természetvizsgálók egy nem nagyon alkalmas, nem nagyon hálás társadalomban dolgoznak a tudományért. Mûködésükre a túlkemény kritika szavait használni igaztalan dolog volna. Munkálkodásuk régibb és gazdagabb, mintsem egy vidéki vándorgyûlés adhasson róla hû és beszélõ képet. De valamit határozottan kérhet a magyar orvosoktól és természetvizsgálóktól az a közvélemény, mely alvó társadalmunkban a tudománytól várja a legébresztõbb szózatot.

Vigyék vándorgyûléseikre a külföldi tudós gyülekezetek szellemét. Vájják ki a társadalom testébõl a maguk témáit. Égetõ közegészségügyi problémáinkkal s az új, társadalomalakító tudományos igazságok, fölfedezések ismertetésével szóljanak a társadalomhoz. És míg a tudomány népszerûsítése az elsõ céljuk, tanácskozásuk legyen mélyebb, de az élettel számolóbb is egyszersmind. A mûkedvelõ elemeket lassankint szorítsák ki maguk közül, a gyülekezések külsõ, olcsó ceremóniáit is vessék el. Törekedjenek alkuvás nélkül a tudomány elismertetésére, a magyar közegészségügy megváltására. A tudomány demonstrációjává és a társadalmi élet megtermékenyítõjévé kell válnia egy ilyen vándorgyûlésnek. És végre nagyobb csodák is megestek. Bízzunk a magyar társadalom elhivatottságában. Amilyen mértékben sikerül az orvosok és természetvizsgálóknak az élethez férkõzni s tudományos munkálkodásaikban a társadalomra hatni, olyan bizonyossággal el fog következni az õ megértetésüknek s tudományos munkálkodásuk gyõzelmének napja is.

Budapesti Napló 1905. augusztus 29.

(A.)