168. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

A derék Witzoff

Húsz amerikai város rendõrsége keres egy Witzoff nevû németet. Ez a Witzoff a poligám bûnösök királya. Zseniális, nagyszerû ember. Tömérdek nyelvet beszél. Százféle alakot tud ölteni. És kevés idõ alatt száz feleséget szedett össze. Csak a legutolsó héten is hét nõt vezetett oltárhoz. Az asszonyoktól persze elszedte a kis pénzt, ékszert és a többit a jeles Witzoff. Aztán odébbállott. Ez a dolog így: érdekes hír. A chicagói kékszakáll esete után valami új. Lehet róla elmélkedni is. Mi nem tesszük. A kitûnõ Witzoff esetében az igazi érdekesség más. Az tudni­illik, hogy milyen gyarló minden emberi ítéletmondás nagy eseményekrõl. Szerte Amerikában úgy emlegetik Witzoffot, mint jólelkû, derék embert. Mert hát nem derék ember? Egyetlen­egyet sem ölt meg a feleségei közül. A derék Witzoff.

II.

A keserû cukor

A keserû cukrot Franciaországban gyártották. És most görbe tõle egy sereg pénzember szája. Nagy pénzintézetek inognak, híres cégek omladoznak. A londoni és párizsi pénzpiacok veszte­ségét érezni kezdi egész Európa. Letartóztatásokat jósolnak a francia újságok. Kenyértelenül maradt alkalmazottak ezrei népgyûléseznek. Rouvier minisztertanácsot hív össze. A Banque de France rendkívüli ülést tart. Szóval sohasem csinált még cukor olyan rossz szájízt, mint Croznier cukra. Croznier már nem érzi az ízét. A kétszázmilliós csõddel szemben egy még nagyobb csõdöt jelentett be. Egy revolverrel agyonlõtte magát. A tõke mind sûrûbben gondoskodik arról, hogy elleneinek érvekkel szolgáljon. A kedves emberek. Croznier és Jaluzot is nacionalista hõsök voltak. A közélet tisztaságát prédikálták. Dühöngtek a régi jó erkölcsök fölforgatói ellen. Hogy magyarul beszéljünk, nem szerették az átkos modernséget. Íme…

III.

A székelyek legendája

A legendákra rossz idõ jár. Hogy is szólt többek között tíz év elõtt egy speciális magyar legenda? A józaneszû magyar paraszt sohasem fog felülni a lelketlen szocialista izgatásnak. A józaneszû magyar paraszt erre felült. Beszélhetnénk a néperkölcs szép legendáiról is. De beszéljünk csak a székelyekrõl. A legutolsó idõkig mesterségesen olyan képet adtunk róluk, mintha valamely fejlettebb bolygó idetévedt lakói lennének. Akik tudták, hogy ez nem igaz, azok sem mertek szólni. Most aztán megmentésükrõl tanácskozván, saját vérük kénytelen világgá kiáltani, hogy a székelyek nem arisztokratái a magyar népnek. De mennyire nem azok. Még való lelki képességeik is elaludtak. Erõben, erkölcsben félelmesen lefogytak székelyeink. Ezeket a magyarokat erkölcsileg is föl kell emelni. Jó, hogy már e legenda is meghalt. Így talán lesz székelymentés. Egyáltalában a kábító legendákat kellene ez országban mind megölni, s akkor jobbra fordulna itt a sok - valóság.

Budapesti Napló 1905. augusztus 30.

Pont.