|
Portsmouth-ban
elhallgattak már a harangok. Hurrázva ma már nem jár a nép Szentpétervár
utcáin, Roosevelt heverészve olvasgatja Mistralt. Rossz hárfa a mi lelkünk,
modern embereké. Könnyen kizeng egy förgeteges dalt, s nyekkenve elpihen.
Megvan a béke. Egy napig harsogtunk. A szép szimfóniának vége. Most már csak
ásítunk. Avagy szidjuk Lefkadio Hearnet, ha így hívják. Szidunk mindenkit, aki nekünk
a japán lélek nagy titokzatosságáról regélt. Mert hiszen ez a lélek
titokzatosabb a titokzatosnál. A magyar malomalján, a kávéházban valamit
éreznek az emberek abból a szomorú dühbõl, mely ágyús szenzációk után
megszállja bennünk a kultúrbestiát. Komurát egy kicsit Görgeynek látja a belsõ
lényünkben élõ vad keresztesvitéz. És ez egy kicsit így van az egész világon.
Szimpátiák szerint.
Még
a nazarénus lelkek is bestiáskodnak titokban. Hogy persze Takahira megijedt
Oroszország rubelmilliárdjától s kifogyhatatlan hitelétõl. Avagy hogy Japán
félt a jövendõ gyõzelmektõl. Félt, hogy addig gyõz, míg belepusztul.
Haragusznak titokban a rajongók, a derék rajongók is. Mi lesz most már? A
forradalom üszke most már kialszik Oroszországban. Az eladósodott és elvértelenedett
Japán pedig immár készülhet az úgynevezett európai nagyhatalmak senyvedõ, hazug
életére.
Komura
pedig diktál az õ írnokainak. Hallgat. És ha kérdik, mosolyog különösen. Sõt
komoran. Nem mondja meg, miért lepte meg a civilizációnak és humanizmusnak
ilyen szédítõen nagy mértékével a világot a gyõzedelmes Japán. Azért-e, mert
ezt a háborút soha befejezni nem lehetett volna, s Linevicset bajosan
szoríthatják Moszkváig a japán tigrisek. Avagy azért-e, mert Japánnak nincs
pénze tovább a monstre-gyilkolásra.
Minderrõl
sohase fogunk valamit megtudni sem Takahirától, sem Komurától. Õk egyelõre
aktákat gyártanak. Az ideges, vibráló, hisztériás örömet átengedik Wittének és
a cárnak. Õk nem örülnek és nem búsulnak. És nem félnek. Nem félnek, pedig sûrû
hírek szerint a titokzatos japán lélek, a sárga lélek, kezd utálatosan,
banálisan fehéredni. Szerte Japánban árulásról beszél a nép. A rizs-rágó
egérfogak csikorognak. A vér és a diadal most már egészen európaivá kezdik
tenni a fölkelõ Nap népét. Átkozódnak a japánok, hogy gyõzelemért gyalázatot
kapnak. Ajánlgatják a harakirit a békekötõknek. Gyilokkal és golyóval
fenyegetik azokat, kik Portsmouthban Japánt elárulták. Komura és Takahira
hallgatnak. Talán a harakirit is elvégzik, ha népük úgy kívánja. De nem halnának
meg kevesebb büszkeséggel, mint a legjobb japán vitézei a Port Arthur-i
emberhullásnak.
A
hamar unatkozó világ pedig törõdjék bele, hogy a mulatságnak vége. Törõdjék
bele, hogy Japán gyõzött s azt, ami amaz emlékezetes februári napon váratlan,
riadalmas ágyúdördüléssel kezdõdött, kitörölni, elsikkasztani az emberiség
életébõl nem lehet.
Pas
un sou, pas un kopek, jól van, egy lyukas fillért se fizessen bár Oroszország
Japánnak, s kavarogjon bár egyelõre a japán Boshido megsértett tábora s lepje
meg egy kis franciás, Sedán utáni, nacionalista hangulat egyidõre Nippont, ez a
szörnyû, ez a véres háború új megváltása a világnak, melyet sûrûen, gyakran
kell megváltani, s a furcsa arcú mikádó, ez az új Attila, egyszerre
béke-apostol az új hunveszedelemtõl rettegõ világ szemében, oda fog kerülni az
emberiség legjobbjainak pantheonjába.
Witte
Oroszország gyõzelmérõl beszél. Ezek az emberek hálaistennek sohasem fognak
látni. Ez a háború iszonyú, elfojtott erõket szabadított föl, indított útnak a
cár félelmes birodalmában. Ezek az erõk most már rohanni fognak a cárizmus
összeroppantásáig. Meg nem állhatnak. És a világ belelátott e háborúval az õ
rettegtetõ rémének óriási, kócos maskara-testébe. Az orosz lidércnyomás elmúlt.
Az emberiség jobbjai bátran törhetnek a szépséges magasságok felé, melyektõl
eddig cégéres, önzõ lelkû uraik az orosz lándzsákra mutatva tartották vissza.
Nincs a mumus.
Arról
pedig, merrõl a Nap felénk ereszkedik, új fényességek jöttek. Bezápult
kultúránk csírás magokat kapott Keletrõl. Japán ragyogóan, vértezetten,
mítikusan, gyönyörûen messze-messze a vén Európától, ragyogó fejjel
fölemelkedett. Új testvéreink vannak. Új reménységeink. Az emberiséggel ma is
esnek csodák. A kultúra milliókat és milliókat állít, ha kell, a sorba.
Kifogyhatatlan az emberiség gazdagsága, és elképzelhetetlenül szép a jövendõje.
Áldott Nippon ezt adta a világnak. Sohasem élt talán még egy ily gyõzedelmes
nép.
Harangzúgás
után, unott, ásító hangulatában a bekövetkezett, ágyúdörejtelen hétköznapnak,
lássuk meg még egyszer a fényt, mely ezután már nem lesz görögtüzes, de
megmarad. A kialudt vulkánok szép országában ki fognak aludni a haragvulkánok
is. És jön utána a virulás. Japán megrázta a világtörténelem fáját. A
gyümölcsök hulldogálnak. Az egész emberiség szedni fog e gyümölcsökbõl, s a
véres, gyõzõ Japán helyett minden nemes, humanista emberlélek szívesebben kíván
egy boldog Japánt látni.
Budapesti Napló
1905. augusztus 31.
(A.)
|