172. NAGYON FURCSA ESETEK

I.

A hús

A marhák, sertések és egyéb hasznos háziállatok gyûlésre gyûltek össze. Viharos, szenve­dé­lyes volt a gyûlés. Általában az állatok igen furcsának, sõt fölháborítónak találták, hogy õket úgy hurcolják a vágóhídra, mint az orosz és japán katonákat. De legkeservesebben az esett az állatoknak, s ez a gyûlésen kifejezésre is jutott, hogy az õ húsuk árán néhány ember gazda­godjék. Ezer és ezer ember pedig ne ehessen húst, mert a hús drága. Fölvettetett a gyûlésen az az eszme, hogy a vágnivaló állatok proklamációt intéznek az emberekhez. Ez azonban azon múlt el, hogy egyelõre az állatok között még nincs írástudó, mint az emberek között. A titkos gyûlés egy fiatal tinónak azzal a gonosz kijelentésével ért véget, hogy ha az állatok csapnának föl húsárusítónak és henteseket, valamint mészárosokat vágatnának, jóval olcsóbban tudnák adni a húst a mai húsáraknál.

II.

Az alkohol

Az antialkoholisták budapesti bankettjén történt. Azon a banketten, mely még persze nem volt meg. Egy tréfás városházi úr az alkoholmentes italok helyett tokaji bort szolgáltatott föl a bankettezõknek. Az elnök emelte elõször ajkához a poharat. Nyomban megérezte a csalást. Sõt azt is tudta, hogy tokajit iszik. Bizonyosan megsejtették - gondolta -, hogy õ kivételesen a borocskát is megissza. Mosolygott, hallgatott és ivott. Úgy gondolkozott, mosolygott, hallgatott és ivott a társaság minden tagja. Gyönyörû hangulat töltötte be az áldomás termét. A búcsútósztban az elnök azt fejtegette, hogy íme a lélek megindulását eléri az ember alkohol nélkül is.

III.

Sakk

Két arabus sakkozgatott a sivatagon. Nem ismerték egymást. Szembelovagoltak. Leszállottak a lovaikról és leültek sakkozni. Elsakkozgattak néhány hetet. Élelmük volt bõven. Az mellé­kes, hogy mindegyiknek sürgõs ügyei lettek volna. Az egyiknek lovat kellett volna eladni egy kikötõben pénzes angoloknak. A másik, ki írástudó volt, egy Korán-magyarázó gyülekezetrõl késett le.

Már sakkoztak vagy hat hete, mikor pihenésképpen végre beszélgetésbe fogtak. Megmondták egymásnak nevüket, vidéküket, foglalkozásukat. Ez a beszélgetés sokáig tartott természetesen. Egy-egy kérdésre három órai gondolkozás után válaszoltak egymásnak az arabusok. Az egyik így szólt az arabusok közül:

- Van nekem egy európai ismerõsöm, aki tud arabusul, s leveleket szokott nekem írni. Azt írja az egyik levelében, hogy Európában nagy divat lett a sakk. Sokan sakkoznak, és nagyon jól. A fene hiszi ugyan, de mindegy. Csak ázsiai faj érthet e gyönyörû mûvészethez. Hanem azt írja az én barátom, hogy van ott egy nép. A nevét elfelejtettem. Annak a fiai zseniális sakkozók. Úgy rakják meg a többi sakkozókat, ahogy akarják. Nem tudom, miféle nép lehet az. Egy kicsit szégyenlem is a dolgot.

Alig három nap múlva a másik arabus is megszólalt:

- Ha csakugyan vannak jó sakkozók Európában, csak - ázsiaiak lehetnek.

Budapesti Napló 1905. szeptember 3.

A.