I.
Egy nagy szakítás
Jön
a hír, hogy Edison föltalálta azt, ami több az izzólámpánál s a fonográfnál. Az
új, a csodálatos batteriát. Ezután zsebünkben fogjuk hordani az erõt. Egy kis
akkumulátorral száz mértföldet futunk. Kinek jut eszébe, hogy ez egy nagy
szakításnak a fázisa újra? Pedig az. Az ember szét készül szakítani egy sok
millió éves viszonyt. Elûzi magától az állatot, aki végigkísérte a
gyámoltalanság idején. Nem kell a ló, a marha, a kutya, az iramszarvas és a
többi. Az ember egyedül akar maradni. Ha Kipling új állatregényt fog írni, e
regény hõsei szép dolgokat fognak mondani rólunk, emberekrõl s e nagy
szakításról. És nagyon gúnyosan fognak mosolyogni. És igazuk lesz. Egy nagy
szakítás után joga van ehhez az elhagyott félnek. De enni csak ezután is fogjuk
talán õket?
II.
D’Annunzio válik
Valamikor
másfél esztendõvel ezelõtt megdobbant szívvel olvastam valamit a nagy
D’Annunzióról. Egy francia újságírónak tett vallomást egy szent szerelmérõl a
mester. Azt mondta, õ az anyaföld poétája akar most már lenni. Nem szeret
semmit, csak az Abruzzókat szereti, õs Itáliát. És meghalna, ha olasz nem
volna. S most olvasom, hogy svájci honpolgár lesz D’Annunzióból, mert csak így
válhatik el a feleségétõl, s vehet el egy módos, elõkelõ özvegyasszonyt. A
vén, hiú javíthatatlan. A vén nem õszinte. Roda-Roda, aki szabad házasságkötését
a lapokban publikálta, valóságos mestere lehetne a szerénységben D’Annunziónak.
Õ válik. Õ házasodik. Õ tud válni, és tud házasodni. És e célból még olaszságáról
is lemond. És nem hal vajon bele? Sohase fogok többet bármilyen megható
nyilatkozatot meghatva olvasni.
III.
Alfonzó király házassága
Már
a hírlapok is házasítják odahaza. De menyasszony nem kerül. Egy kosarasboltban
nincs több kosár, mint amennyit a nem túlságosan daliás, nem túlságosan csinos
és nem túlságosan elmés király már kapott. És most Bécsbe fog jönni. A
rokonsághoz. Értjük. A rokonság szégyenli a dolgot. Szegény kis
rokon-fõhercegnõ, akinek most fel fog kelleni áldoznia magát a familia érdekében.
Vajon melyik lesz?
Budapesti Napló
1905. szeptember 21.
Pont.
|