180. JEGYZETEK A NAPRÓL

I.

Tekercses szobrok

Rossz szobrok Párizsban is vannak. Rossz szobrok vannak mindenütt. Ha nem is olyan rosszak, mint Budapesten. Azonban sehol annyi tekercses szobor, mint a magyar metropolisz­ban. Arany Jánosnak ugyan csak papíroslap jutott. De egész tekerccsel állnak: Eötvös, Széchenyi, Petõfi, Bethlen, József nádor, Bocskay stb. És Pálffy is pár nap óta. A nyugati kultúrembernek nagy vígasztalás lehet ez. Micsoda litteráris nációnak nézhet minket a naiv idegen. Micsoda papíros-imádó nemzetnek. Még a szobor sem adja itt minálunk egy papiros­tekercsen alul. Tekercs a kezében nálunk minden szobornak. Analfabéta katonának s éhen­kórász költõnek. Mindenkinek. Fene invenciózus, sok fantáziájú, ízléses, esztétikus emberek vagyunk mi itt úgy általában. És nagy a kacérkodó kedvünk a papiroshoz. El nem engedjük a szobroknál sem. Hadd lássa magas, kulturális voltunkat e barbár világ. A tekercsbõl. A szobrokból és más egyébbõl úgyis bajosan láthatja. Egyébként pedig indítványozzuk, hogy ezután csak mellszobrokat fogadjon el Budapest. Kíváncsiak vagyunk, hova teszik majd a - tekercseket.

II.

A múlt

Az osztrák igazságügyminiszter rendelte. A magyarnak nincs ideje reá. Meg aztán reszketünk mi attól, ami új. Szóval az osztrák igazságügyminiszter rendelte el, hogy a bírák ne firtassák, ha kell, ha nem kell, a múltat. Istenem, a múlt… Ez a mai kegyetlen társadalom sohasem bocsát meg azért, amiért valaki valaha bûnhõdött. Elesni nem szabad, s jaj annak, aki elesik. Légy vádlott, sõt légy csak tanú, fölkutatják bíró uraimék azt is, hogy elemista korodban elloptad a pajtásod krumplicukrát. Ez a törvény. És a reakció kikiáltott országában ezután nem így lesz. Nem bélyegeznek meg azért senkit, mert polgári kötelességképpen tanú, s a vádlottra nem olvassák rá okvetlenül, hogy már tizenhatéves korában tett valamit, amit nem lett volna szabad. Nem radikális e rendelet. Nem minden esetben hagyják ki a bírói tárgyalásból a rovott életet kutató kérdést. De új gyõzelmet jelent e rendelet mégis. A múltat, a megbûnhõdött múltat, nem sütik ezután már mindig hatósági bélyeggel a homlokra. És minket megelõznek ebben is az osztrákok. Pedig mi vagyunk a liberális, a nagyszerû náció. Õk a reakciós csorda.

III.

Az okos bolond

Kiderült valami Lebaudyról, a bolondról.

Párizsban azt beszélik, hogy a legutolsó óriás krach, amely Croznier-t, a híres cukorkirályt a tönk szélére juttatta, és öngyilkosságba kergette, Lebaudy munkája. Lebaudy már régen tervezi, hogy õ, vagy Croznier tönkremegy. Kockára tette egész vagyonát, és sikerült a dolog. Croznier bukott, s Lebaudy milliomosabb, mint valaha. Mikor császároskodik, s közben adós marad minden pincérnek, mindenki rámondja, hogy bolond. Pedig mintha nem is volna olyan nagy bolond ez a Lebaudy. Ellenkezõleg. Õ ama boldog dúsak közül való, aki azt is megengedheti magának, hogy bolonddá tehessen bennünket a bolondságával. Közben pedig a milliók szaporodnak a szegény ördögök vércsöppjei árán. A nagy pénznek ez a szokása, és az olyan sok millió ura, mint Lebaudy, megbolondulhat ugyan, de bolondsága sohse lesz olyan természetû, hogy a zsebünkbe belerakja a pénzét. Kiveszi a mások zsebébõl. Ami nem bolondság.

Budapesti Napló 1905. szeptember 22.

Pont.