|
I.
Bebel nem éhezik
Még
Németországban is a régi dal járja. A jénai gyûlésen rákiabáltak Bebelre, hogy
õ nem éhezik. Saját szocialista hívei. És úgy hangzott a vád, mintha áruló
volna Bebel. Mert van mit ennie. És Bebelnek bizonyítgatnia kellett, hogy
ifjúságában korgott az éhségtõl az õ gyomra is elégszer. Hát nem undorító ez?
Százszor
szent érzés az éhség. A legnagyobb állati érzés. Joga van mindenhez. De egyhez
nincs joga. Megvetni azokat, akik sírván eszik a kenyerüket. Egy jobb világért
nemcsak az éheseknek szabad küzdeni. Az éhes ember voltaképpen szerelmetes fia
az életnek. Csak kenyér kell neki, s ha kerül kenyér, lelkében a vidámság
patakja csörgedez. Ha tudnák az éhezés gõgös arisztokratái, hogy hány nem éhezõ
ember dobná el szívesen a kenyerét, ha egy fájdalmas, szent erõ nem
sorakoztatná õket a világjobbító harcba, s ha tudnák, hogy az éhségnél is van
nagyobb éhség, bizony nem volnának ilyen nagyon büszkék arra, hogy õk -
éheznek.
II.
A cár fia
Nagy
örömmel hallhatják a jámbor demokrata lények, hogy a cár fia is olyan furcsa
szokású kölyök, mint bárkié. Ha valami tetszik a kis cárevicsnek, s kezeügyébe
akad, szépen a szájához viszi. Mert a csecsemõ olyan, mint a kis nemzet,
orrához és szájához értet mindent. Sok baj is van az úrfival. Az anyja
tervezett neki egy játékszert. Egy tarka papiroskígyót. S a cárevics lenyalja
róla a festéket. Ebbõl pedig baj lehet, mert a festék mérges. És a többi.
Szóval sok baj van a gyerekkel.
De
helyeseljük, hogy a kígyóhoz már gyermekkorában hozzászoktatják a cár fiát. Egy
valamirevaló uralkodónak meg kell szoknia, hogy kígyók veszik körül.
III.
Japán lakolni fog
Az
a hír jön, hogy Japánba megy téríteni Booth tábornok, az üdv hadseregének
ismert generálisszimusza. Visz tanítványokat, s visz pénzt. És erõsen
reménykedik Booth tábornok, hogy minden japán föl fog csapni szalutistának.
De
ne tessék hinni, hogy csak Booth tábornok megy Japánba. Mióta Japán dicsõségre
vergõdött, meggyûlt a baja. Minden amerikai cég, minden bogaras lény, minden
merész seftelõ, minden kiszolgált courtisane, minden kalandor felé pályázik.
Európa és Amerika így honorálják Japánnak azt a szívességet, hogy kultúrnemzet
lõn. Most nyakára küldik minden bizarrságukat, nyavalyájukat. A japánok meg
fogják még egyszer bánni, hogy közénk, úgynevezett kultúrnemzetek közé,
beálltak.
IV.
Kacagni nem szabad
Budapest
népe tüntetett, s két kicsi leány megállott az aszfalton. Tízezer ember
sokaságán a közepében voltak. Nem lehetett nekik tovább menni. Egy ház
erkélyérõl beszéltek éppen. Lázban morajlott a tömeg. A két kicsi leány
unatkozott. Tizenhat-tizenhét évesek voltak. Budapestiek, fiatalok, frissek,
szépek. Összedugták fejecskéiket, s próbáltak egymásnak mulatságos dolgokat
súgni. És kacagtak hangosan, csengõn. Fiatal férfiak közelében álltak. E
férfiak mind budapesti angolsággal öltözöttek valának, s tipikus budapesti,
ifjú férfiak. És íme rárivallnak a két, kicsi leányra:
-
Mit vihognak maguk, kisasszonyok. Most nem szabad kacagni magyar leánynak. Nem
olyan idõt élünk.
A
két kicsi leány majdnem sírásra fakad. Szégyenkezve, búsan fúrják be magukat a
sokaságba. És ez a jelenet többet elmond a budapesti utca mai hangulatából,
mint ezer hangos dikció.
Budapesti Napló
1905. szeptember 27.
Pont.
|