191. FARSANG ÉS IRODALOM

- A londoni Dickens-bál -

Karnevál udvara sohasem volt spanyol etikettes udvar. Valahogyan a régi, víg pogányok bolondos mámorából akarna inni farsang idején a szegény, mai halandó, az izzadó gond-ember, és nem sikerül neki. A szaturnáliák pogányának más volt a lelke. Ezt õ elfelejti. És fanyar ízek keserûsége, marása marad az ínyeken. Nem igen tud kacagni, bolondulni a mai ember. Nincs sok öröm Karnevál udvarában egy idõ óta, mert még csak a csörgõsipkát sem úgy viseljük, ahogy illik. Nem megelégítõ a mi mulatságunk. Nem hozzánk méltó, nem szívbõl áradó, nem gondûzõ, nem õszinte. És összefacsarodik az ember lelke még a híres nizzai Karnevál-ünnepeken is, mikor a Place Massenán a tolongó, bolondozó emberáradatra nézünk. Szegény mai ember! Hogy szeretne mindent elfeledni, tombolni, bolondul kacagni. És nem lehet, nem lehet. Nem tud. Síró csuklás van a leghangosabb kacagásában is. És ami a boldog, pogány üköknél õszinte, szent vadulás volt, kínlódás, bús iparkodás vagy otrombaság az nálunk. Ezért halódik Karnevál. Nem igaz az élete. Ez az élete hát elmúlik. És Karnevál új élettel fog feltámadni a mi számunkra. Így lesz, és ahogy hírt kapunk a londoni Dickens-bálról, úgy rémlik, hogy az új Karnevál már közeledik, s mottója az a mondás lesz, amit egy bús franciától olvastunk a minap:

Ha vénül az ember egy kicsit, szívben vagy korban, egyre bizonyosabban látja: legszebb dolog ezen a világon az, amit igaz írók írnak.

A londoni Empress-teremben bál lesz a jövõ héten. Édes, bölcs gondolatú bál. E bálon meg fognak elevenedni a mi édes, imádott alakjaink. Dickens világa fog életre rajzani. A legszebb, legigazibb világok egyike. Minden egyes látogató Dickens valamelyik köntösében s maszkjában jelenik meg. Az Empress-teremben való álomvilág fog ragyogni. Mennyi ismerõs! És milyen ismerõsök! Mennyi emlék! A fantázia szárnyaltató perceinek mennyi vissza­rebbenése! És milyen gazdag világ! Ezren, kétezren, háromezren jöhetnek. Mert nagyon gazdag volt a Dickens teremtõ lelke.

És eszünkbe jut fájdalmasan egy világ, egy másik világ, egy mindeneknél ragyogóbb világ, amelynek nemrégen költözött el a teremtõje. Egy Jókai-este Budapesten!… Egy, talán a Dickensénél is népesebb, színesebb, csodálatos világ megjelentetése. Milyen szép volna, milyen kötelességes: kiváltani a magyar lelkekbõl a hódolat melódiáit. Hogy megindíthatná ez a Jókai-este egy kicsit visszarekedt áradatát a mi nagy szerelmünknek a tündérgazdagságú nagy magyar zseni iránt, ki porhüvelyével elvált mi tõlünk.

Nem bánnók, ha a kiadói élelmesség ajándékozna meg ezzel az estével bennünket. A Dickens-bálra készülõdés Londonban olyan forgalmat csinált a londoni könyvboltokban, ami esemény. Siet mindenki megvásárolni Dickens könyveit. Nemcsak a kosztümtémát keresõk, de mindazok, akiket a legszebb regényvilág megelevenítésének gondolata elbájolt, és sokan-sokan vannak ilyenek. És sokan-sokan lennének bizonyosan nálunk is. A Dickens-bál akkor is szép, ha mögötte könyvkereskedõi fogás rejtõzik. Sõt igazolása annak, hogy Merkur is képes apollói lendületekre.

Mert, mikor nemcsak az országos zenebona miatt, de lelkünk keserves kiszikkadtságában is, nem tudunk vidáman nézni Karnevál udvarára, a mindig egyformára, az unottra, föl nem vidítóra, hozzánk nem illõre, tervezzünk el magunkban valami olyat, ami hasonlít a londoni Dickens-bálhoz, s ami talán még szebb lehet itt minálunk, lelkünktõl népesültebb, színesebb. És megkönnyítõbb, hódítóbb bizonyára.

Csináljunk forradalmat a régi Karnevál ellen. Próbáljuk megtalálni elkóborolt jókedvünket, elszaladt kacagásunkat egy hozzánk illõbb, nemesebb Karnevál uralma alatt. Derût kíván a lelkünk, s újfajtájú szaturnáliákat a mámorszomjúságunk. A Dickensek, a Jókaiak fölajánlják nekünk az õ világukat, a legszentebbeket, legérdemesebbeket és legkiválóbbakat e nehéz életben, mint az elbúsult francia a minap bölcsen sóhajtotta….

Budapesti Napló 1905. január 24.