|
Boldog
nyugati országokban a nagyok emlékét nem tolja félre a jelennek semmi emóciója.
Nálunk még a halott poéták is hamupipõkék. Még emlékünnepeket is csak a
politikusoknak tudunk nagyszabásúan rendezni. Ma száz esztendeje halt meg
Csokonai Vitéz Mihály, a magyar költõi zsenik egyik legeredetibbje. Országos,
nagy ünnepet kellett volna ülni. Hiszen a magyar író-zseni végzete talán ezt a
poétát szenvedtette meg legfájdalmasabban. Debrecenben, késõn hálás
szülõvárosában el is tervezték már az ünnepet. Ám jöttek a választások:
Csokonai várhat. Mégis talán minden intelligens, nemesebb, nem egészen a mában
élõ magyar áldozott ma egy meleg gondolattal vagy érzéssel Lilla költõjének. A
debreceni ünnep késõbb lesz, ha lesz, de azért Debrecenben mégis volt valami
ünnepféle. A Csokonai-társaság tagjai kivonultak a poéta sírjához, s a sírt
beborították virággal, koszorúkkal. Egy pálma-ág volt a koszorúk között, mely
Egyiptomból érkezett, a Csokonai sírjára Beöthy Zsolt küldte. Álmodj, ha vannak
ott lent álmok, nagyon szép álmokat s új századokat Csokonai Vitéz Mihály, ki
száz évvel ezelõtt olyan fáradtan, szomorúan, magyar zsenihez illõen roskadtál
sírodba…
Budapesti Napló
1905. január 29.
|