|
Forr,
sustorog, zakatol félelmetesen a nagy orosz pokol. Egyelõre talán nem történt
újabb dördülés.
De
a cárnak még a halottjait elsiratni sem lehet. Neki még temetni is veszedelem.
Õrzik a cárt, õrzik a nagyhercegeket. És hiába érkeznek az udvarias, a szép, a
résztvevõ fájdalmas táviratok külföldi fölkent hatalmasoktól. Érkeznek
titokzatosan, ördögien a halál-mementók is. És érkeznek a háborgások, a
zendülések hírei is, a nagy, készülõ veszedelmekrõl is a telegrammok.
És
félni kell, hogy Szergiusz nagyherceget még roncsokban sem engedi át a
pihentetõ földnek ez az óriási pokol. Félni kell, hogy a temetõ tömegekbe, a
koporsó felé új bombák hullanak.
Az
orosz forradalmi bizottságnak kegyelmi tanácsa nincs. Az orosz forradalom
halálra ítélt minden zsarnokot s minden bûnös bérencet.
Jönni,
érkezni fog, talán már a jövõ órában, új, véres szenzáció híre.
Mindent
lehet várni az orosz pokolból. Csak egyet nem, hogy a cári zsarnokság megemberelje magát.
Ilinszkojéba,
Moszkva mellé viszik azt, ami Szergiusz porhüvelyébõl összeszedhetõ volt,
eltemetni.
Rettenetesen
szomorú temetés ez. És rettenetesebb is lehet még talán.
A
világ irtózó, de minden lelket lenyûgözõ várakozással néz az orosz pokol
zsivajos, rémes világa felé.
Budapesti Napló
1905. február 20.
|