|
Budapest,
március 8.
Hekatomba,
iszonyú mészárlás újra. A mandzsuriai óriási ember-vágóhídon keményen
dolgoznak. Tizenegy nappal és tizenkét éjjel óta ömlik a vér. A nagyon
kíváncsiaknak megsúgják dróton a harctéri tudósítók, hogy úgy százezer ember hullott el eddig.
Valamivel kevesebb vagy valamivel több. Százezer körülbelül. Hogy Kiplinget
travesztáljuk, ezúttal igazán sikerült szoárét adtak a mikádó és a cár. Tovább
tart, mint egy bácskai lakodalom. Mi pedig a nagy messzeségben csak kíváncsiak
vagyunk. Még tán kritizálunk is. Bah, Liaojang se volt kutya. Csak százezer? És
Mukden, még mindig nem a japánoké? Ejnye, ejnye ez az Ojama lassú ember… Hogy
sírjunk egy kicsit? Szó sincs róla. Messze van Mukden és úgy rémlik nekünk az a
százezer hulla, mintha igaz sem volna. Pedig óh be igaz. Ismét lemészároltak
százezer emberlényt. Olyat, mint én vagy ön. Százezer embert, akiknek semmi
közük nem volt Mukdenhez.
A
háborúnak vége. Így vélik sokan. Ha Kuropatkin menekülhet is, most már ez volt
az utolsó hekatomba. Oroszország elbukott
szélsõkeleten. Japáné a gyõzelem, s a világhistória új utat kapott. Minden
percben azonban még leszámolóbb katasztrófa híre jöhet a muszka seregrõl. Ki
örül egész szívével ennek, ha így esnék? Még ha a világ megújhodása születne
most meg Mukden körül. Az elhullottak nem támadnak föl.
Kuropatkin
menekül. Talán veszve van. Talán megfordulhat még a harci kocka. Sok csoda esett
már a Hunhó mentén. De mi minden történt e tucat nap alatt. Vért
hömpölyögtetett a folyó. Egy országnyi téren vért ivott a föld. Elhamvadtak
szerte a falvak. Ártatlan kulik, nyomorék lábú kínai asszonyok, gyerekek
halomra ölve.
Csak
egy kép a mukdeni panorámából. A
rögtönzött sáncok képe. A Hunhó mellett egy hitvány pozíciót védenek a
muszkák. Vadul, kétségbeesetten szorongatják õket a japánok is. Minden
támadásnál sok száz ember esik el. Minden támadás után a japánok
visszavonulnak. Eközben pedig az oroszok õrült kavarodásban gyûjtik össze a japán hullákat. El
akarják talán temetni õket? Nem. Dombokat építenek belõlük, földdel, sárral,
málterezve, fedezetnek.
Iszonyú
harc. A menekülõ oroszok elhagyják a halottjaikat. A japánok sem érnek rá
sírokat ásni. Dögleletes lehet száz mértföldnyire a levegõ. Ki fog itt temetni?
Mi
pedig várjuk a még újabb híreket. A katasztrófa betetõzésének a hírét. És
ugyanezt teszik Tokióban és Szentpétervárott. Tokióban tán már túlontúl is
türelmetlen a mikádó, hogy az öt japán hadsereg még mindig nem fújta meg az
oroszoknak a finálét. Tán bizony az embert sajnálják Ojama, Nogi, Oku, Nodzu,
Kuroki és Kavamura.
De
a szerencsétlen cárszkóje-szelói árny-ember még türelmetlenebb. Az istenekrõl s
kegyetlenségükrõl szóló mondás valóban igaz. Az istenek el akarják veszíteni a
cárt, s míg Fu-sun körül kerülgeti kétségbeesetten a teljes megsemmisülést
Kuropatkin és a muszka hadsereg, Cárszkóje-Szelóban arról foly a tanács, hogy
vegyék fejét a boldogtalan fõvezérnek, ha sikerül tudniillik neki megtartani a
fejét Mukden körül. Mert hát ki gyõzött? A mikádó. És ki a vereség oka?
Kuropatkin. Íme a háború morálja. És íme a cár, ki míg birodalma forradalmi
tûzben lángol, hadseregét az utolsó katasztrófa fenyegeti, új fõmészárost keres
a kelet-ázsiai vágóhídra. Úgy mondja a hír, hogy Szumotlinov a neve az újnak,
kirõl még nem bizonyos, hogy fõvezérségéhez marad-e - hadsereg.
Kuropatkin
viszont, ha gyõzni nem lehet, megadni sem adja meg magát. A mészárlás folyik. A
hekatomba tart.
Budapesti Napló 1905.
március 9.
|