209. NEMO

- Zichy Géza dalműve -

Nemo… (mint villámtól sújtott hanyatt veti magát, s meghal. A zenekarban a Rákóczi induló teljes pompájában felhangzik, kurucz csoportok Rákóczi keresésére indulva baloldalon a Rákóczi-zászlóval megjelennek, Bercsényi átveszi a zászlót, és azzal a halottat letakarja.)”

…Ezzel az utolsó szerzõi utasítással végzõdik a dalmû; s ez a nehány sor pompás tömörséggel jellemzi az egész munkát. Rákóczi: Nemo; kuruc-hangulat, zászlók. - Tegyük még hozzá: tárogató-hangok, bujdosó-hangulat; hazavágyódás; 1703-tól 1706-ig, Zrínyi Ilonának nikodémiai halálától… a trencséni bukásig. - Ez a dalmû levegõje; és ez a háttere. Görög-tûz világítja meg az egészet; ágyúk helyett pedig bombasztok dörögnek benne. „Hazám! Hazám!” mondják benne elviselhetetlenül sokszor, továbbá ilyent és ehhez hasonlókat cselekszenek: „(Nemo térdet hajtva szó nélkül átnyújtja Zrínyi Ilona levelét. A zenekar halkan Zrínyi Ilona búcsúját játssza. Rákóczi a levelet olvassa, mindég jobban ellágyul, megcsókolja, s azután pedig ökölbe szorított kezekkel szíve táját veri. Látszik rajta, hogy iszonyúan küzd megeredõ könnyeivel.” Egyebekben Rákóczi a könnyet „pilláim harmatának” nevezi. Hogy ilyen nagy ember: ilyen rossz novella-frázisokkal él,… ejnye, ejnye, nem jól teszi.

De ez csak a háttér; elõl azonban Nemo alakja áll, és reflektorok vetik reá égõ-vörös és smaragdzöld fényöket. Az operahõsök hamis fennköltsége ömlik el rajta, a Cyrano-utánzatok kotyvasztott romantikájának köszönheti életét, s a hangneme a tenor, amelyet hurokként szorít össze a nyakkendõ: „Trala, fogadom, családom javára nevemrõl lemondok.” Nemonak ugyanis a dalmû elõjátékában még van neve. Eleknek hívják, és magyar fiú, aki az apjával török földre menekült. Az apja renegát lett, õ nem akart hitetlenek közé állni, hû maradt a hazájához, s nehogy „atyjának emléke címert meggyalázzon”, - nevérõl „családja javára” lemond, s megesküszik: „Rákóczi névtelen szolgája maradok!” Hogy miért titkolja el a nevét? Holott, ha a saját neve alatt híven szolgálja a hazát, fényesen kiköszörülhetné a csorbát, amely apja révén „családja címerét” érte? És hogy családja neve így még sokkal tisztább lenne, mint volt az apja árulása elõtt? Hogy miért választja mégis a névtelenséget? A felelet egyszerû. Mert akkor az egész dalmû, hogy úgy mondjuk, tárgytalanná vált volna. Akkor Zichy Géza gróf dalmûve nem született volna meg. Mert errõl a logikátlanságról szól a dalmû. Ezt a logikát talán dalmû-logikának lehetne nevezni. Avagy csak a rossz dalmûvek logikája ilyen? De mi a magunk részérõl teljességgel nem tartjuk puszta elõítéletnek, hogy a dalmû is lehet logikus.

Elek-Nemonak egyebekben is sok kellemetlenséget szerez, hogy névtelenséget fogad. Tudniillik eljut Rákóczi udvarába, s ott beleszeret Badinyi Klárába, a fejedelemasszony udvarhölgyébe. De az udvarhölgybe Desalleurs marquis is szerelmes, s ez az alávaló francia a legrútabb ráfogásokkal illeti a megkötött kezû Anonymust. Igaz, Eleknek egyetlen szavába kerülne, hogy a rágalmakkal végezzen. De mikor nem mondhatja ki ezt a szót, mikor megesküdött, hogy nem fog beszélni. Végül is az a sors éri, hogy az ártatlanul megvádolt embert kiûzik a fejedelem udvarából, és a színrõl szégyenszemre elkullogni kénytelen. Íme, ebbõl is látszik, milyen rosszul tette, hogy logikátlanságot követett el, sõt, meggondolatlanul, esküt is tett.

Legvégül mégis - hogy Zichy Géza gróf frazeológiájával éljünk - a jónak fölpirkadt hajnala. Desalleurs bevallja alávalóságát, s most már mi sem állana útjába, hogy „gyõzzön a jobb” és Nemo és Klára egymáséi legyenek. Mégsem így történik. Hanem a trencséni bukás következik, Rákóczit leverik, és Nemo Rákócziért föláldozza magát. Behozzák a színre, s ott elõttünk meghal. Hogy miért kell ennek így történnie? Nem röstelljük bevallani, ebben nem vagyunk teljesen bizonyosak. Talán azért, mert így romantikusabb, megindítóbb és hatásosabb. A szerzõ legalább így gondolta.

Általán, annyi bizonyos, a dalmûnek vannak hatásos részletei. Igaz, ezek a hatások a legdurvább fajtájúak, ok nélkül való hazafiaskodásokon és szerelmes érzelgõsségeken alapulnak. A mûkedvelõktõl óvjon meg az Isten. De mikor a mûkedvelõ azután összeszedi magát, mikor ravaszkodni akar, és tehetségét a tömeg, vagy mondjuk a karzat szintjére akarja leszállítani: ez, ez a legrosszabb.

A dalmû zenéje jóval szerencsésebb a szövegnél. Nem egyenletes munka ugyan, és sohasem nagyigényû; de vannak igen csinos, tetszetõs és hatásos részletei, s az elõadás gondossága szeretettel emelte épp ezeket ki. Majdnem végig magyaros ez a muzsika, s majd minden motívuma valamelyik népdal töredékünkre támaszkodik. Helyes, ezen az úton is lehet keresni az idegen befolyásoktól mentes magyar operát. A „Nemo” ezt a végsõ célt még nem találta meg. Hogy úgy mondjuk, ez a zene csak a köntösében magyar, csak külsõségeiben s az ütemeiben, de a lelke nem az. A lelke: a legkülönnemûbb opera-stílusok keverékébõl kompi­lálódott. Berlioz Rákóczi-feldolgozása hatalmas munka, de senkisem mondhatja róla, hogy magyar, pedig egyetlen, legmagyarabb és legfelségesebb indulónk a tárgya. És Zichy Géza gróf sem használja fel mindig magyarul az õ magyar anyagát, hanem hol az olasz operák stílu­sában, hol a finomkodó franciák modorában, sõt itt-ott felötlõbb Wagner-reminiszcenciákra is bukkanunk. Az operát alkotó fõbb momentumokat egy-egy jellegzetes motívum jelzi a zenekarban. Így: Zrínyi Ilonának van motívuma, Rákóczinak, Nemonak, Bercsényinek stb. S amily erõteljesek a muzsika drámai részletei, oly melegek és érzelemteljesek benne a líraiak. Néhány passzus pedig finomsággal és könnyedséggel lejt tova. A finálék biztos megépítése Zichy erõs színpadi érzékét mutatja. A hangszerelés is ügyes és színes.

A dalmû zenéjének szerencsés részletei, meg a gondos, szép elõadás határozott sikerre segítették a dalmûvet. Igen sokszor nyílt színen is fölhangzott a taps, felvonások után pedig tízszer és még többször is kiszólították a szereplõket és a szerzõt.

Vasquezné, Krammer Teréz, Szoyer Ilonka, Arányi, Takáts és Gábor énekelték a fõbb szerepeket, és mindegyik tudása és mûvészete legjavával brillirozott. A pompás rendezésért Alszeghy Kálmánt, s a dalmû betanításáért Szikla karmestert illeti dicséret.

Budapesti Napló 1905. március 31.