|
A
mai vasárnap májusi virágait adjuk az Akadémiának. Olyan ritkán érdemel, és kap
úgyis virágot az Akadémia. Ma rászolgált a virágra. A magyar társadalomhoz
szólott, s valósággal Széchenyi István lelke hangján szólott. És meg kell
rendülnie minden komoly magyar léleknek. Ma az Akadémia, a nyugodt és copfos
Akadémia a kétségbeesés szótárából keresett fölrázó és lázító szavakat. És bár
az, aki az Akadémia nevében szólott, nem hagyta ki igéi közül a hagyományos
akadémiai igéket a sajtó ellen, azt hirdette mégis, amit a sajtó derékjei már
régen hirdetnek. Nincsen magyar intellektuális élet. Nincs magyar tudomány.
Üres és felületes a magyar értelmiség. Történelmi átkunk, szegénységünk s
Keletrõl hozott ideafóbiánk a legalsóbb népek sorába nyom bennünket. A napi
élet eseményei s az olcsó, érzelmes politizálás a kenyerünk. Amink van, az
másolás. E mellett félünk az idegentõl, s azt szeretnõk, ha mi megmaradhatnánk
Ázsiának a csodálatosan törtetõ Európában.
Hát
nem nagy dolog, hogy végre az Akadémia is velünk lát? Végre látja a
maradiságot. Sõt dekadencia veszedelmét hirdeti. Sötétség van a lelkekben, s a
demagógoké az ország, holott Széchenyi István mondotta: világosság kell, és nem
gyújtogatás. Hallja meg a magyar társadalom s a magyar értelmiség: elveszünk,
ha meg nem komolyodunk, ha elméinket nem tudjuk odaadni az európai
gondolkozásrendnek. Minden polgárosodásunk: látszat. Potyemkin-falvak. Le kell
gyõznünk a sötétséget. Helyrehozni, amit a küzdelmes évezred ártott.
Törekednünk kell a gazdasági erõsödésre. Le kell gyõznünk a fajtánkban fészkelõ
irtózatot a kitartástól, gondolkozástól, búvárkodástól. Mert különben sorsunk
betelik. Dícséret az Akadémiának. Az õ mai megnyitó szónokának. Szívesen adjuk
a mai vasárnap májusi virágait Széchenyi István sokszor méltatlan, rossz, kései
tanítványainak. Valóban a tizenkettedik órában szólott az Akadémia. A bátor szó
egyre ritkább itt, a sötétség terjed, az érzelmek mindent számûznek, az
ürességek dominálnak, az egyetem rektora rektori székbõl szónokol tudomány és
haladás ellen. Bizony itt a dekadencia és a reakció. Holott nekünk lázasabban
kellene dolgozni s intenzívebb intellektuális életet élni, mint akármely más
európai népnek. Ha egyáltalában élni akarunk.
*
A
díszülés Tisza Kálmán emlékének áldozott. És az Akadémia szerencsés volt avval
a beszéddel is, mely e nagy férfiú jelentõségét világította meg. Nem volt
tudós, de történelmet csinált Tisza Kálmán, s e réven volt tiszteleti és
igazgatósági tagja az Akadémiának. Most arcképét leplezték le, s jó helyen van
annak az arcképe, ki úgyszólván bevezette népét a modern, európai életbe. A
politika húzódjon félre. Tisza Kálmán már nem a politikáé. A nemzeté. És a Tisza
Kálmánt méltató emlékbeszéd jól mondja, hogy ez a nagy ember minden századdal
nõni fog. Magyar volt, új ember, puritán, népét szeretõ, törhetetlen. A tettek
embere, kitõl tanulnia kell minden magyarnak. Az Akadémia megnyitó beszéde s az
emlékbeszéd egymást nagyszerûen és sokatmondóan kiegészítõk. És az ezer bajú,
szenvedélyekben remegõ magyar társadalom bár méltatná ezúttal figyelmére az
Akadémiát, mely ma méltó volt végre magához, s amely ma igazat adott az õ
ellenségeinek, azoknak a lelkes, bús, derék magyaroknak, kik régen prédikálják
azt, amit már az Akadémia is kezd belátni. Európai Magyarország, az igazi
kultúra megbecsülése kell hogy jöjjön, a mai dolgok helyett. Bátor haladás.
Vagy pedig mi fogjuk igazolni ama történelemfilozófusokat, kik egy nemzet
életét csak ezer évre szabják.
NM 1905. május 15.
|