|
Sok
verset küldenek hozzánk. Túlontúl sokat. A jóból a sok se volna sok. Vállalnók,
hogy mi minden jó versnek helyet adunk, habár versfalónak nem igen nevezhetõ a
magyar publikum, s habár az emberi vágyak egyre materiálisabbak s pozitívabbak
lesznek, nem kedvezõk a versálmoknak. De a sûrû küldeményben kevés a jó, s fáj
a lelkünk, mennyi hasznos dolgot lehetett volna mívelni azalatt, mialatt a
rossz versek kiizzatódtak. Nem tudunk jobb tanácsot adni a réginél a sokasodó
versíróknak: ne felejtsétek el, kik írtak már verset, Homér, Szaffó, Catullus,
Dante, Petrarca, Shakespeare, Goethe, Byron, Heine, Petõfi s a többiek szintén
verseket írtak. Erre kell gondolniok azoknak, akik a szent parancsot vélik
hallani a lantpengetésre. Tudnak valami jobbat, újabbat, emberibbet, mást?
Akkor írják meg. Aki verset ír, okvetlenül le akarja fõzni az eleddig élt
poétákat. Hát nem természetes ez? Vigyázzanak hát a versíró hölgyek és urak.
Vakmerõ dolog verset írni. Nem szólván arról, hogy embertársaink ritkán
kíváncsiak - a mások verseire.
Budapesti Napló
1905. július 16.
|