|
Budapest,
július 22.
Ma
váratlanul egy modern, nyughatatlan, színes, hasznos, érdekes egyéniséget
veszített el a magyar nyilvános élet. Szemere Attila, a magyar história Szemere
Bertalanjának, az 1848-iki miniszternek s a detronízáció miniszterelnökének a
fia, tragikus hirtelenséggel ma délfelé meghalt.
A
magát Huba vezértõl származtató Szemerék közül való volt, de hogy úgy mondjuk:
nem az itthon megrekedt úrmagyarokra ütött. Európai, nagyszabású lélek volt az
õ nagynevû atyja. Õ maga Párizsban született. Egyéniségét nagy kultúrlevegõ
ápolta, érlelte. Nemes nyugtalanságával a legfejlettebb race-ok fiaira
emlékeztetett. Õ már nem is européer volt. De valóságos amerikáner. És ha
nyughatatlan csupa akció életébõl panaszosan sírnak ki a méltatlanul kicsi
eredmények, éppen az érteti meg. Az emigráció, késõbb pedig a hatvanhetes,
mámoros nekilendülés sok olyan kiváló embert hozott a magyar életnek, kik
Nyugaton is az elsõk között szerepelhettek volna. És nálunk legtöbbjüknek az
élete kalandozás volt, mert más levegõben, más kultúrák méreteihez képzõdtek a
lelkeik.
Hogy
Szemere Attila mi is volt voltaképpen? Legközelebb talán az írótollhoz állott.
De többször is inkább volt politikus is, nagystílû vállalkozó is. Egyebek
mellett. Mert fiatalon élt végig egy túlterhes nagyon változatos, tarka életet.
Párizsban
született 1859. június 1-én. Ott élt akkor számûzött édesatyja, s tanulmányait
is ott kezdte meg Szemere Attila. Majd Budapesten, Késmárkon tanult. Egyetemi
tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte el.
Alig
múlt tizennyolc éves, mikor már eljegyezte magát a publicitás legvonzóbb
dámájának, a hírlapírásnak. Visszatérve Párizsból az akkori fiatalok egyik
vezére volt. Mindenki nagy jövõt jósolt neki. Egyik a nagy publicistát a másik
a leendõ nagy írót, a harmadik a jövõ miniszterét látta benne.
Neki
fátuma volt a végzetlenség. Gazdag emberként kezdte a nyilvános szereplést. Két
nagy birtok is maradt reá. Nem tudott gazdálkodni. Csalódottan, keserûen
külföldi útra indult. Általában sokat utazott. Egész Európát bejárta. Marokkót,
északi Afrikát, Egyiptomot, Kínát, Indiát, a déli szigeteket. Japánban teljes
két esztendõt töltött.
Gyönyörû
iparmûvészeti gyûjteménnyel tért haza, s nagy impressziókkal, melyeket folyton
készült megírni, és sohasem írt meg. Így volt minden tervével. Pedig gyönyörû
fantáziája, sok ötlete volt. Mindenbe belefogott. Színdarabot is írt. Milliós
vállalkozásokat kezdeményezett, és vezetett. Lázasan vetette magát néha a
publicisztikára. Majd a parlamentbe bekerült Bánffy Dezsõ kormányelnöksége
idején.
Szeretetreméltó,
derék, mûvészlelkû ember volt, kit majdnem mindenki szeretett.
Nemrégen
kiment Amerikába, hogy milliókat szerezzen, s visszakerült még szegényebben. Az
utolsó években ismét a politikára vetette magát legerõsebben. Bánffy Dezsõ s az
újpárt mellé szegõdött. Vezércikkeket írt. Még két nappal ezelõtt is
szélsõséges egyéniségére valló, erõshangú vezércikket írt egy újságba. Ma pedig
Andrássy Gyula grófhoz akart pártvezérével, Bánffy Dezsõvel Tiszalökre utazni.
Tegnap
este feleségével, Morawitz Henriettel-tel, aki egy jómódú bécsi vendéglõsnek a
leánya, a városligeti Kovács-étteremben vacsorázott derûs kedvben. Hazamenet
azonban már egy kicsit gyöngének érezte magát, s nehézkesen ment föl a
Városligeti fasor 25. számú házban levõ elsõemeleti lakására. Ma reggel tíz
óráig csöndesen aludt. Mikor fölébredt, panaszkodott, hogy a szíve táján
fájdalmakat érez. Felesége három vagy négy por szalicilt adott neki, majd egy
pohár konyakot. De semmi sem használt. Szemere Attila egyre rosszabbul érezte
magát. Féltizenegy órakor átküldtek a Grünwald-szanatóriumba orvosért, de mire
az orvos, dr. Rácz István a lakásba ért, Szemere Attila kiszenvedett. Meleg
fürdõt kívánt, s mikor a fürdõbõl kilépett, szívszélhûdés érte. Halálos ágyánál
feleségén kívül nõvére, Gizella, Kürthy Emilné, báró Bánffy Dezsõ és neje s
Karlovszky festõmûvész és neje és Stettka Gyula voltak.
Budapesti Napló
1905. július 23.
|