7. KÖTET

CIKKEK, TANULMÁNYOK

1905. október 1.-1906. június 14.

1. A BEFÕTTES-TÁL

A zseniális császár pazar szótárából került ki ez új frázis. Max Harden lapja írja, hogy a német császár így szólt az õ Bülow-jához:

- A munkásokért? Tele van már a befõttes-tál. A munkások érdekében elég történt.

A zseniális Vilmos mondta-e ezt? Nagyon reávall a mondás. A nagy osztályharcban ez a cézár a régi világ prófétája. Költõ is egy kicsit. Tehát a krumplileveses-tányért szabad neki befõttes-tálnak nevezni.

Élt valamikor egy fejedelem, aki tyúkot kívánt a szegény ember fazekába. Igaz, hogy ennek a fejedelemnek a parlamentjében nem ült nyolcvan szocialista képviselõ.

Sõt élt egy másik fejedelem is. Vilmosnak hívták, s nagyapja volt a mai Vilmosnak. Ez a Vilmos éppen most tizenöt éve hívta össze a munkásvédelem nemzetközi kongresszusát. A teuton lapok akkor találták ki a szocialista császárság gyönyörû frázisát. Szebb frázis volt ez a befõttes-tálnál.

De a császárt értjük. Bizony ez így van. Kellemetlen emberek ezek a nyomorult proletárok. Elõször csak morognak. Dob nekik valamit az ember, a császár. Erre megtanulnak beszélni és kérni. Reklamálják a menüt. Az elõétel után. És ha nem is tartanak még a kompótnál, de egészen bizonyos, hogy kérni fogják a befõttet is.

Én még csak egy nagyon elkésett világban élek. Proletár vagyok a javából, de én már lemondtam a mellényemrõl. Mellénytelen emberek élnek körülöttem s ha holnap elõállna egy, bizony odaadnám a mellényemet, ha kérné. Mert miért legyen éppen nekem mellényem. És ez nem tréfa. A világ ilyen utat vett. Mit tehessek én ellene?

Ha császár volnék, valamivel többet tehetnék. De csak nagyon kevés valamivel. Fügét mutatnék nekik befõttes-tál helyett, s elhitetném magammal, hogy az istenfélelem meg fogja javítani a proletárt.

Nevetséges ez nagyon. Ha nem adunk nekik jogot és kenyeret, hát vesznek õk. Ha adunk nekik valamit, annál lármásabban követelik a többit.

Tele van-e a befõttes-tál? Dehogy is van tele. Még ha tele volna, akkor is követelnék a fekete kávét. Nagy szomorúság ez. Néha áldom a sorsom, hogy nem vagyok középkori lelkû, finom múmia, dús és eszes. Rettenetesen szenvednék, mert látnám elõre a jövõt. Nem lehet velük bírni. Nem lehet. Jönnek, jönnek, jönnek…

Budapesti Napló 1905. október 1.

Lellei