16. AZ IGE VESZEDELME

Mi van veszedelemben? Veszedelemben van az - ige. Igen: az ige. Mert jön a kenyér. Nem mi mondjuk ezt. Nem a polemikus elme csavarása. Szóról szóra olvasható a koalíció fõzsurnáljában. Büntetlenül olvasható, mert büntetlenül írhatták le. Egy kétségbeesett elszólás:

- Emberek, magyarok, szörnyû veszedelem fenyeget minket. Itt a Fejérváry-kormány és programot mer hozni. Bûnlajstrom ez a program. Kenyér az ige helyett, nemzeti függetlenség helyett egyetemes jólét, ideál helyett haszon, ábránd helyett valóság.

Majdnem szóról-szóra így. Hogy erre persze fölriadjon az ország. Óh, bûnök bûne. Meg­lebben­teni a nemzeti szentély függönyét. Zsellér magyaroknak életet ígérni. Jogokat adni a jogtalanoknak. Fölruházni a meztelent. Megállítani a menekülõ forradalmat, melyet a Cunard Line szállít el tõlünk. Bevezetni Európát a magyar rónára, mely Vajk megkereszte­lõdése óta hiába vár Európára. Naiv álmok helyett kenyeret adni.

Valóban szörnyû bûn ez.

Harminchét évig tartottuk igével ezt az országot. A fõzsurnál azt mondja: politikából. Mert miért hozzák éppen a legszebb álmok idején ezt a sok ocsmány, valóságos jót?

Ismeritek penészes és szomorú életét a kisváros úgynevezett úri szocietásának? Az egymást maróknak, kicsinyeseknek, bután komikusoknak és boldogtalanoknak életét? Ezt az életet élte harminchét évig a magyar úri parlament.

Egymást marták és senyvedtek a benneülõk. Ütni a hatvanhetet és védeni a hatvanhetet: ez volt minden. És türelemmel lenni egymásnak úri állapotja iránt. Fõképpen ez.

Hogy harminchét évig késlekedtek a kormányok a szükséges jókkal? Miért nem obstruáltak a nagyszerû ellenzéki hazafiak?

Végiglapozhatjuk naplóköteteit híres parlamentünknek: szitok az átkos kormány és Ausztria-Bécs ellen. A népjogok dögrováson lehettek. Pellagra-halál fekhetett egész vidékekre. Kiirthatták árva szigeteit a magyarságnak. Dühönghetett itt a legelmaradtabb Ázsia. Az urak veszekedtek, marakodtak, igen jó módban éltek, anekdótáztak a folyosón és párbajoztak. No és szónokoltak. Igében nem fukarkodtak soha. Dolgozott a nagy pipa és füstölt a kevés dohány. Ezt mívelték az urak.

Most mit akarnak elhitetni az ige siratói? Hogy õk is akarják az ígért és óh be megérett reformokat, de elõbb a függetlenség várát akarják megépíteni?

Miknek tartanak minket? A régi, a preparált butáknak? Hiszen a vezényszót sem akarják. Elalkudták százféle formában, de egyféle hûtlenséggel. Be akarnak az urak komótosan rendezkedni. A mi nyakunkba ülni akarnak, szegény zsellér-milliók nyakába. Kényelmet és nyugalmat akarnak az ország elbirtoklására. És hatalmat mindenekelõtt.

Tehát álljunk az ige mellé? Úgy-e? Tagadjuk meg az életet, az ige miatt? Apponyi hegyi­beszédjeibõl éljünk? És magunk csináljuk meg a csodát, hogy sok millióan lakjunk jól két száraz halból és öt kenyérbõl?

Az idõk szent világosságát köszöntjük. Az elõretörés ellen a legvadabb harag is csak úgy tud dühöngeni, hogy - vall. Ige helyett igenis kenyér kell. Mindenkitõl, aki adja.

Soha még társadalom így nem éhezett. Rossz és barbár szenvedelmek melegágya ez a szegény, züllõ, ezerszer jobb sorsra érdemes magyar társadalom. Kiéheztették - az igék. Elvonták tõle az élet levegõjét. Rózsaszínû és gonosz köddel ködözték be az agyát. Soha még társadalom így meg nem érett reformokra. El fog veszni ezek nélkül az európaiasító, e kenyeret és intellektust kínáló reformok nélkül.

A reformokban van a magyarság, az élet, az igazság, a kultúra, a szabadság, a haladás. Minden. Még a vezényszó is benne van, ami már régen nincs benne a koalíció gondolatában. Hogy veszedelemben van az ige? Éppen a tizenkettedik órában. Nyomorult és hazug igék helyett jöjjön most a szép és világos valóság, amely hozza az úgy lebecsült kenyeret, hasznot, jólétet és kultúrát.

Budapesti Napló 1905. október 21.

(A.)