|
- Bemutató
előadás a Nemzeti Színházban -
Bajnoki
párbajnál több és izgatóbb párbajról mesél nekünk színpadi mesét Henri Lavedan.
Testvérek vívják a párbajt, s a színpadi testvérek e párbajából mintha az a
gigászi harc harsogna ki, mely ma Franciaországban csatateret csinál minden
lélekbõl. És mintha Henri Lavedanból Bourget beszélne ezúttal. Pietista hévvel,
kenetesen. Libre-penseurök-höz és dominikánus dühû klerikálisokhoz:
-
Egyezzetek ki: mind a két tábornak igaza van. Az Életnek is megvannak a maga
jogai, a Hitnek is. Ne akarjátok a lutte finale-t. Mindenkinek igaza van, aki
hisz. Lehet hinni az Életben, a Szerelemben, az Istenben, a Túlvilágban. Még a
hitetlenségben is lehet hinni. Csak higgyünk valamiben. De lehet, hogy nem is
ezt akarja mondani Henri Lavedan. Lehet, hogy csak egy érdekes darabot akart
írni, semmi mást. Ideírjuk és ideírhatjuk eleve: nem nemesen új s nem mûvészi
munka ez a darab. De örülünk, hogy a Nemzeti Színház bemutatta. Nemcsak azért,
mert derék mûvészeinek szerzett nagy sikert. De azért is, hogy lássák a magyar
írók, hogy még nem mûvészi célok között is a gondolkozásnak, az ízlésnek milyen
magas, szép hegyi útjain járnak a nyugati írók. A magyar közönség pedig koldus
és elzsibbasztott szellemi életében hadd lássa meg, hogy európai emberek kis,
köznapi életét is mennyivel különb problémák tartalmasítják, mint a mi szegény
életünket.
Két
testvér harcol egy asszony miatt. Az asszony hercegné. Nem jobb s nem rosszabb
elfinomodott, vergõdõ, kékvérû fajtájánál. Szerelmes lesz paralitikus férje
orvosába, s e szerelem eszébe juttatja az erényt és az Istent. Bebotorkál
véletlenül egy templomba, ahelyett, hogy randevúra menne. S véletlenül egy
olyan abbéba botlik, ki az orvosnak testvére. Mindketten, az orvos és az abbé
librepenseur apa nevelését kapták. De csak az orvos maradt meg az Élet
szerelmes pogányának, ateistának, Az abbé hamar belecsömörlött a nagyon is
mohón élvezett életbe. Természetes, hogy deistává válik, sõt pap lesz. Haragban
családjával s harcban pogány bátyjával.
Az
abbé az Isten ujját látja, hogy a hercegné éppen hozzá fordult. Úgy érzi, hogy
a párbaj most dõl el közte és bátyja, az erény és az élvezés, a hitetlenség és
a hit között. Az lesz a vége, hogy míg bátyjától oltalmazza a hercegnét, az
Erény e szép testû képviselõjét, a reverendában megszólal a test. Beleszól a
párbajba is egy bölcs és nem fanatikus püspök is, ki megértõje az életnek.
Szerencsére meghal a hercegné paralitikus ura. Az orvos nõül veheti a szép
hercegnét, ki gyönge hitû istenfélelme miatt eddig félt boldog lenni. Az abbé
pedig kibékülve bátyjával s avval a való dologgal, hogy az Élet a pogányokat is
szereti, elmegy Kínába feledni és Istennek megtéríteni a kulikat.
Henri
Lavedan annyira ki akar békíteni mindent és mindenkit, hogy a végén már
beleúnunk a történetébe. Pedig a történet érdekes és raffinált. A Zsidó és a
Hellén nagy harcának egy kis elrontott esete. Valami, sõt sok, a franci napi
politikából. Bátor és félénk egyszerre. Hazug is, érzékeny is, de igaz is.
Ez
a Henri Lavedan darabja. Mint színpadi munka: zseniális. Fölépített,
elrendezett, erõs, szépnyelvû. Csak nem gerinces. És igen átlátszóan ravasz.
Lelkünk
egész örömével tapsoltunk ma este két fiatal, nagy színész triumfusának. Odry
Árpád az orvos, Pethes az abbé szerepében végre becsületes modernségükhöz méltó
és szabad föladatot kaptak. Amit a darab maga egyedül a mi közönségünktõl még
messzeesõ levegõjével megtenni nem tudott volna: Odry és Pethes játéka hosszú
életûvé fogják tenni. P. Márkus Emília szép volt. Néha nagyon megérzõ is, de
már az õ hercegnõjének alakjában benne vibrált megnövekedve magának a darabnak
a bizonytalansága, Gál kiváló, régi, ismert, nemes sikereihez méltó. A kis
szereplõk közül szívesen nevezünk meg egy ügyesen mozgó néma szereplõt, egy
színinövendéket: Hajdut.
A
siker nagy volt. Taps a nyílt színen is sok. A fordítás azonban nehezítette a
színészek dolgát. Ósdi, körmondatos nehéz nyelven beszélnek magyarul Lavedan
alakjai. Éppen a Lavedanéi…
Budapesti Napló
1905. november 12.
Dyb
|