|
I.
A mob
Mostanában
Budapestnek is volt szerencséje a mobhoz. Vacognak is a fogak a félelemtõl.
Párizsban már nagyszerû múltja van a mobnak. Londonban a köd is dédelgeti õket.
A mob - van. Kik õk? Nem proletárok és nem munkások. A proletároknak van egy
nagy istenük: a düh. A munkások pláne gazdagok istenekben. Övék a munka és a
jövõ hite. Csak róluk feledkezett meg egészen a sors. A mob leányairól és
fiairól. Jehan Rictus egy versében a demokrácia bélpoklosainak nevezi õket. Fél
tõlük a demokrata világ, s elkülöníti õket. Õk pedig néha kitódulnak börtönbõl,
csatornából, undok vacokból s ilyenkor jaj nekünk. A bûn, a szenny, a betegség
nászágyán fogantatnak õk. És még panaszkodni sem tudnak. Sakáljai lennének
minden társadalomnak. Csak külsejükben emberek. És mi tettük õket ilyenekké.
Mi: az egész társadalom. És nõ a számuk. És nemsokára nem lesz elég börtönünk
vagy kórházunk. A mob szapora. Lehet hogy csak szeszélyes vízió, de olykor a
jövõ világdöngetõk õseit látom bennük. A majd eljövendõ anarchia
segédcsapatait. Mert a világ akkor sem áll meg, ha a jelen nagy osztályharc
beveszi a mai társadalom erõdeit. Künnrekedtek lesznek majd akkor is. De ezek
veszedelmesebbek lesznek a maiaknál. Ezek az egész társadalmi rendszert öklözik
le majd. A mob a maga antiszociális dühében a majd megszüntetõ tudatos
társadalomellenesség csíráit rejtegeti. E mob voltaképpen a szocialistáknak a legnagyobb ellensége, habár a szocialistákra
szeretné õket kenni a megriadt polgári társadalom. Annyi bizonyos, hogy az
egész társadalomnak nagy érdeke megszelídíteni a mobot, ha lehet.
II.
A gólya
Ez
az a gólya, melynek kedvéért az anyakönyveket vezetik. Itt specialiter: magyar
gólya. Néhányszor megírtuk már, de sohasem írhatjuk meg elégszer: a magyar
gólya sztrájkol. Ebben az évben negyvenezer
vagy talán még több kis magyarral született kevesebb, mint más évben.
Megdöbbentõ s páratlan jelenség. És nem csodálatos, hogy éppen a hazafias
föllendülés idejében sztrájkol a gólya? A nagy hazafiak százszámra születnek
egy esztendõ óta. A kis hazafiak egyáltalában nem akarnak megszületni. Mert
szomorúság és szegénység lakozik ez országban. Nincs kenyér, és óvatosan bánnak
az emberek a csókkal. Hogy ez nincsen jól? Óh ez nagyon rosszul van így. A kivándorlás
szomorúsága ellen még csak találtunk egy-két hazug vígasztalást. Az elégedetlen
ezerek panaszai ellen is. De mit tegyünk az elmaradó kis magyarokkal?
Hazaárulózzuk le õket?
III.
A diákok
A
diákok valahogyan egyformák mindenütt. Hogyne, mikor egyforma fiatalok. Csak
sajátságos egek alatt vénül a diák. Az orosz ég például ilyen. Itt a grófi
diákot elborítja a szomorúság, ha a nép lelki sötétségére gondol. Lehetne
belõle követségi tanácsos Párizsban, s elmegy néptanítónak valami istenverte
faluba. És ez nem egyetlen eset. Az orosz diák vén. A mai Oroszországnál vénebb
talán - ötszáz esztendõvel is. Ám a kínai diákok vidorak, mint a párizsiak vagy
budapestiek. Vagy kétezren most odahagyják Tokiót, mert Tokió nekik nagyon
szigorú hely. Mennek Tiencsinbe, s nem kellenek nekik a komoly japán angol és
amerikai professzorok. A kínai diákokat bántja - a copf. Úgy érzik, hogy õk
fiatalok, kiknek vidám élet dukál. A komoly életre ráérnek õk még. Akik
külföldi egyetemeken japán diákokkal találkoztak, megmondhatják; hogy ezek
vénebbek, komolyabbak és munkásabbak az orosz diákoknál is. A kultúra
megbecsülésében tehát a japán diákok közelebbi rokonok az oroszokkal, mint a
kínaiakkal. Egyszer egy ötletet olvastam. A sárga veszedelemrõl írt egy
szellemes francia. Azt írta, hogy ha csakugyan a sárga fajoké a jövõ, sok bajuk
lesz - egymással. Japán Ázsia Angolországa s Kína talán Franciaországa lesz. Az
ifjúság lelkében már benne van a leendõ századok nagy antagonizmusa.
Budapesti Napló
1905. december 16.
Pont
|