|
- Bemutató
előadás a Nemzeti Színházban -
Ujházi-ünnepnek
szerettük volna már a címben elnevezni az estét. Mert Jean Aicard-nak kevés
babért ítélhetünk oda egy egész ligetbõl. Ez a babérliget a mi Mesterünké
egészen, az Ujházi Edéé. Igya benne vígan és fiatalon a tüzes falernumit. És
szeressen bennünket még sokszor úgy, mint ma, mikor ismét teleszórta a
lelkünket a mûvészi szépség és igazság rózsáival.
Lebonnard
apó voltaképpen egy nagy szerep. Ezért a szerepért íródott is talán, s mi itt
Budapesten is láttunk híres Lebonnardokat. Novelli és Silvain játszották el már
nálunk a nevezetes apót. Ujházi Edét nem bántotta ez. Õ büszkén vallhatja a
híres Talma-szólást:
-
Nem megjátszom, de megcsinálom a szerepemet.
És
a Mester már a próbákon mondotta:
-
Hogy két híres színész játszotta már elõttem e szerepet, annak igazán örvendek.
És
a mai, óriási siker igazolja ezt a mondást s százszor büszkévé teheti Ujházira
a magyar színpadot.
Magával
a darabbal kedvesen és kíméletesen lehet bánni. Dumas zsenije nélkül anakron dumáskodás.
Csinált, naiv, elmaradt, érzelgõs, olcsó hatásokra írott. De éppen az apó
alakja tengernyi filozófiát költ bennünk. Talán nincs ebbõl semmi az alakban,
de bennünk felébred. Az átlag-emberek, a derék polgári lények lelki
tragédiáiból csap fülünkhöz néhány akkordot. Egy igazi képet libbent meg
hirtelen elõttünk: milyen szépen meg kell alkudni az élettel, leszámolni
büszkeséggel, önérzéseinkkel, mindennel. Ilyenkor érezzük, hogy minden
emberlelkek közel vannak egymáshoz. Hogy egyformán szenvednek és alkusznak. Még
ha csak számító, romantikus íróagyakban élnek is.
Lebonnard
apó rejtegeti a saját szarvait. Hosszú évekig gyermekének vall egy
kakukkfiókot. Jó, türelmes, megadó, jámbor ember. Egyszer tör ki életében,
mikor a leánya boldogságát félti. Véletlenül sikert ér, de maga is megijed
önbátorságától. Végre egy Lebonnard apó nem lehet Shakespeare-hõs, de csak -
Lebonnard apó. A fattyút ismét szívére öleli, mindenki boldog lesz, s az apó
jámborul örül, míg meg nem hal.
De
milyen hatalmasan csinálta meg ezt a szerepet Ujházi Ede. Valósággal mûvészi
alkotássá magasztalta föl - a maga mûvészi alkotásával. Õ szív-szerepnek hívja
Lebonnard apót. Hát menjünk bele az õ elkeresztelésébe. Szívével játszott a mi
Mesterünk, szívével, mely könnyet, derût, emberien s igazán csillogtat. Valami
nagy melankóliával vonta be az alakot: látjátok, ilyen Lebonnard apó s mind
ilyenek vagyunk, nem ordítunk, nem lázadunk, nem roppanunk, hanem sírunk,
mosolygunk, békülünk és megalázkodunk a rettenetes hatalmú élet elõtt.
Nagyobb
óvációt régen nem látott a Nemzeti Színház. Nem bírt elégszer megjelenni a
tapsokra a Mester. A vastaps elõl pláne kitért. A többi szereplõk közül csak
Odryt és Dezsõt mutathatjuk meg Ujházi Ede körül. A többiek még Jean Aicardhoz
sem voltak méltók. Kivéve Váradi Arankát, ki kedves és ügyes. Hanem Török Irma
éneklése már rettenetes skálákat vesz. Ez már majdnem személyes sértés minden
olyan szegény lélek ellen, ki drámai színházban - beszédet vár. Szerettük
volna, ha Szalai Emil, a fordító megkísérlette volna a verses fordítást. Ez sok
mindent kegyesebben ítéltetne meg a Père Lebonnard írójával szemben.
Budapesti Napló
1905. december 31.
Dyb
|