|
A Debreczeni Hírlap munkatársai közül
nekem jutott az a szerencse, hogy olykor-olykor tudományos kérdések
fejtegetésével boldogítsam a nagyérdemű közönséget.
Szerénységem parancsolja megvallani, hogy
én kézzel-lábbal tiltakoztam e megbízás ellen, de felvilágosítottak, hogy a
tudományos kérdések fejtegetéséhez nem kell semmiféle tudomány, s elvégre is
egy újságírónak mindenhez kell érteni.
A parancs előtt meghajoltam, s mivel
már kisdiák koromban nagy hajlandóságot éreztem a természettudományok iránt -
természetrajzi tanulmányok írására szántam el magam.
Legelső cikkem a színészek
természetrajzáról szól. Hogy miért a színészekről? - arról nem nagyon
tudnék számot adni. Valószínűleg én magam sem tudok egy rossz szokástól
szabadulni, attól ti., hogy a színészekkel többet foglalkozunk a kelleténél.
Na, mindegy! Írjunk a színészek természetrajzáról.
*
A színész (homo imitans) őslény. Egyik válfaja a „homo sapiens”-nek,
melyet közönséges embernek nevezünk. - Benne legnagyobb mértékben feltalálhatók
azok a sajátságok, melyek Darwint ismert tételének felállítására vezették.
A színész mindenekfelett utánoz. És ezt az
utánzást nevetnivaló komolysággal csinálja, s meg van róla győződve,
hogy ő annyi ember, ahányat imitál.
Többnyire a színpadon tartózkodik. Ezt a
faalkotmányt elnevezte „világot jelentő deszkák”-nak, mely nagy mondásból
csak a „deszkák” igazak.
Van más tanyája is, de ez utóbbin faji
tulajdonságainak nagy részét elveszti. Ez a másik tartózkodási hely a
„corchma”, sokan vendéglőnek is nevezik.
A társas ösztön nincs túlságosan
kifejlődve a színészekben.
Ennek oka a borzasztó önérzetnek
tulajdonítható. Ha ti. valahol színész van, az elvárja, hogy az egész társaság
őneki tömjénezzen. (Ebből látható, hogy a színész a füstöt is
szereti.)
Annál jobban szeret a saját fajtájával
együtt lenni. Összeülnek négyen-öten, s mindegyik magát dicséri. Egymásról
persze ők maguk se tartanak sokat.
Természetes tehát, hogy a színész beszél
is. Hiszen ő is a „homo sapiens” egyik faja, mely a darwini „kiválasztás
törvénye” útján jött létre.
Ha azonban a színész beszél, abban nincs
köszönet. Jót ugyanis csak magáról beszél, vagy arról, akitől nem fél,
hogy elhomályosítja.
Ha másról van szó, az egyszerűen „közönségbeli”, s ezt a szót olyan
megvetéssel ejti ki, mintha a „közönségbeli”-nél nem volna az Úristennek
aljasabb teremtménye.
Némelyek azt állítják, hogy a színészek
nagyon sokat adnak a közönségre.
Ez azonban téves állítás. Olyan, mint egy
nagy „demokrata” mondása, aki imádta a felséges népet általánosságban, de egyenkint „pfúj, paraszt!”.
A színészeknek vezetõjük is van. Nem visel kolompot, de mégis követni kell.
A vezetõt állítólag még jobban gyûlöli a színész, mint a „közönségbelit”. A
vezetõ (director actorum) rendesen „zsarnok”, „homályos eszû” és a „színészek
zsírján élõsködik”. A vezetõ azonban összetartja a nyájat, s a jelszava neki is
ez: „hátrább nagyközönség!”.
Alsóbbrendû „homo imitans”-ok az
úgynevezett „kóristák” (semper cantatores imitantium). Nagyjában a színészekhez
hasonlítanak.
Legalsó faja a színészeknek a súgó. Neki van a
leghálátlanabb szerepe. Ha õ megbicsakolja magát, vége van a dicsõségnek.
Egyébként õ is lenézi a tisztelt publikumot, már amennyire a súgólyukból lenézni lehet.
Szólani kellene még a színésznõrõl (homo
imitans feminini generis), de ez a téma szerfelett kényes.
A színésznõ valóságos „mimóza”, végtelenül
érzékeny. Annyi bizonyos, hogy a színész hibái szuperlativuszokban vannak meg a
színésznõben.
Többet nem merek írni.
A színésznek legnagyobb ellensége a
kritikus (homo morosus), ki gyakran támadja meg a színészt éles nyelvével.
Különben könnyû szép szóval jámborrá tenni, s ilyenkor a ragadozóból kezes
bárány lesz.
Ennyit jó tudni a színészrõl.
Legközelebb folytatom a természetrajzot, s
egy másik „kiváválasztott” fajról, az újságíróról (scriptor cronicae aliarum rerumque) fogok egy rövid tanulmányt
írni.
Az újságíróról azért írok mindjárt a
színészek után, mert egyedül az újságíró az, kit a színész annyira-amennyire
számba vesz.
Addig búcsút veszek a tudománytól, melynek
akaratlanul munkása lettem. Így születnek manapság a tudósok!…
Debreczeni Hírlap
1899. január 21.
Adieu Bandi
|