|
Versek
sûrûjében kószálok néhány hét óta. Álmodó lelkekkel találkozom és beszélgetek.
Most idehívok közülük találomra vagy hármat. Halottat idézek legelõször, a
szegény Dõzsei Ferencet. Posztumuszkötete sok fájdalmat okozott nekem. Sajnálom
ezt a néhai, árva lelket, aki még halála után sem kaphat igazságot. Míg élt,
annyi igazságot sem kapott, hogy belõle kenyérre teljék. Most, hogy meghalt,
fölrángatják a Parnasszusra. Megteszik szegényt nagy poétának. És nincs egy
olyan rettegett Valakink, hatalmas szavú kritikus, ki büntetni tudná az ilyen
kegyetlenséget. Ez csúfolódás a halállal és a poézissal. Nem volt, soha és
sehogyse lehetett volna nagy poéta Dõzsei. A nyomor és elkényszerültség
kipengetett a lelkébõl egy-két erõs akkordot is. De csupa zûr, fájdalmas zavar,
cincogás vagy lárma a Dõzsei kötete. Míg élt, áldás volt neki az a hite, hogy õ
költõ. Mikor meghalt, ugyanezt a hitet egy kis kenyérre lehetett volna, s
szabad is lett volna váltani az elárvult, szegény feleség számára. De oda
fölállítani, ahonnan õ halottan is leszédül, megtenni nagy poétának: ez
kegyetlenség. Szemere Emil a második versíró. Egészen új név. Valamit felõle az
sejttet, hogy két hatalmas, díszes kötete (a cím: Õszi rózsák) „méltóságos
Szemere Miklós úrnak” ajánltatik hálásan. Szinte háromszáz oldalon vers, köztük
egy hõsköltemény Mátyás királyról. Komolyan nem is szólhatunk e versekrõl.
Írójuk ezt énekli az elõszóban:
Félszázad perzselé
szívem,
Míg e rózsát elültettem.
Tehát
nem ifjú ember bûnei e fûzfaversek. De bátran, önérzetesen állnak a közönség
elé. Iszonyú dekadenciát mutat az a társadalmi réteg, mely még pár évtizeddel
ezelõtt nálunk egyedül írt és olvasott. De vajon nõtt a helyébe új és nagy
közönség? Néha iszonyú sejtelmeink vannak. A régi publikum olyan, mint amilyen
írókat tud magából küldeni. Tehát Szemere Emil esetleg nem is olyan nagy bûnös.
Az új publikum pedig százízlésû és kicsi. És nálunk balgatagon hevülõ írók, új
utak, új ízlés, új irodalom felé törnek. A harmadik: Bodor Aladár, ki nagy
örömet szerzett nekünk verseskönyvével. Nem rendkívüli, de a maga verseit mondó
poéta. Egy kicsit programos még. Érzi azokat a politikai, társadalmi,
kulturális, sõt idegrendszerû differenciákat, melyek még a magyar kultúrembert
is elkülönítik a Nyugottól. Õ hát néha megteszi magát a verseiben
érzésközvetítõnek a régi s a most születõ új, európai magyar típus között.
Sokat borzong „nagyálmú zaja” sorsán s így önsorsán is. Nem mindig tiszta, de
meleg, szép, néha erõs hangok szólnak hozzánk e versekbõl. Sõt Bodor Aladár
olykor a legmagasabb poétai föladatot is megpróbálja: kimondani a még ki nem
mondottat. Ez kevésbé sikerül neki. Új érzései sem elég újak, és hangja sem
annyira új, amennyire õ újjá tenni iparkodik. Ám érdemes könyve egyik
dokumentuma a magyar líra frissülõ kedvének.
Budapesti Napló
1906. január 14.
(A.)
|