|
Fogadjunk
akármibe, hogy Bukarestet jobban érdekelte volna Párizs legforradalmibb
színésznõjének Nórája. A földszinten szomorú, üres padsorok hirdették ma a
Vígszínházban, hogy rostán pattogtathatnók meg mind a hatvan-hetven magyar
vezényszót, melyet nem fogunk megkapni, ha mindenben s még színháziakban is
olyan németek vagyunk, mint amilyenek vagyunk.
Idétlen,
szögletes, orrfúvó s a színpadi becsületességbõl maniere-t csináló német
színésznõcskék kedvéért megtelnék ez a színház mindig. Ez bizony dupla
irtózást jelent: irtózást a magyarságtól s irtózást a németnél nemesebb
kultúrától.
Susanne
Desprès maga az eleven forradalom, a vakmerõség és újszerûség. De nemcsak a
francia színpad lázadója õ. Õ Ibsen leánya igazán, kiben a lágyuló fejû, norvég
óriásnak is a legnagyobb kedve telnék. Még nem régen milyen hihetetlen volt:
francia színésznõ, akinél talán nincs is nagyobb Nóra. És nem csinál semmit,
szinte félelmetesen nem csinál semmit. Nem játssza, sõt nem is éli végig Nórát.
Végigtûri az életnek azt az egész északi, jeges s mégis mindenütt igaz
zuhatagát, amelyet Ibsen lelkének zajlása reá és reánk küld. Ez a nõ: a
színésznõ, az igazi. Valaki, akinek forró és kínzó álma a modern magyar
színpad, szinte delíriumban mondotta nekünk:
-
Ezt a nõt kellene nekünk megtalálni.
Pedig
talán nálunk természetesebb valami lett volna egy Susanne Desprès megjelenése,
mint Párizsban.
A
közönség nagyobb része inkább udvarias volt, mint megértõ. Egy kicsit baj volt
az is, hogy nem mindegyik társa volt csak elfogadható is Susanne Desprès-nek.
Sõt két olyan rossz színész játszott vele, hogy a kettõ a Nemzeti Színház
Császárjai között volna okvetlenül, ha magyar volna.
Budapesti Napló
1906. január 24.
Dyb
|