72. IGNOTUS KÖNYVE

- A Budapesti Napló eredeti tárcája -

Él a magyar intellektuelek világában egy Vasálarc. Látjuk õt naponként, és félünk tõle. Pedig jó ember ez a neves Névtelen. Poéta, gondolkodó, magyar és bölcs. Az eleven megértés és bíztatás õ. Csak egy kicsit félelmes. Nem is hívják sehogysem, mert Ignotusnak hívják. És e félelmes emberbe szerelmesek vagyunk.

Az én vármegyém nemes Szilágy vármegye. Lakik benne valami kétszázezer ember. Akad közöttük néhány derék idea-faló lélek is. Nem merném közülök háromnak elmondani, hogy ki e Vasálarc. Az intellektuális kultúra magyar hívõi az elsõ keresztények sorsára jutottak. Szomorú és lopott életet élnek. Zsoltáraikat katakombákban éneklik. Róma hazafias kémei settenkednek a hátuk mögött. Mi lenne, ha egyszer én eldicsekednék nemes Szilágy vármegyében a magyar irodalom Ignotusával?

Fõtiszteletû Baksay Sándor híres igéi még mindig csengnek. Bródy Sándorról beszéltek elõtte. A fõtiszteletû úr papi arcára álmélkodás telepedett:

- Bródy Sándor, Bródy Sándor? Nem ismérem.

Nem isméri Ignotust sem bizonyára fõtiszteletû Baksay Sándor úr. Mit keresnék én hát a passzív rezisztenciával foglalatoskodó vármegyékben Ignotus-szal? Elmondanám, hogy most könyvet írt? Álmélkodnának és hallgatnának. Korszakok váltva váltják egymást az ezeréves magyar társadalomban. De valami újra ismétlõdik. A lázadás a betû ellen.

Van egy új jelszavuk az elmaradtaknak. Azt harsogják a Nyugattal érintkezõknek és közösöknek a fülébe: nem szabad elnyargalni a magyar publikumtól.

Régen megfelelt már erre Kákay Aranyos. Még csak az kell, hogy az éberek is álljanak az altatók közé. Az emigráció után hazakerült egy sereg európai magyar. Pár év alatt leszedték róluk a civilizáció keresztvizét is a honi erkölcsök. Hát e honi erkölcsöket istápoljuk talán? A hatvanas-hetvenes évek s aztán a kilencvenes évek nagy európai áramlata után álljunk Mokány Berci mellé?

Mi a magyar publikumot semmiért sem okoljuk. Gazdaságban, politikában vissza­süllyesztették. Szerencsétlen perzsa-rangú, feudális ország ez. De ebbõl a publikumból vált ki a mai szellemi elit. Hogy kivált, nem tehet róla. Ezeket bizony becsapta a Potemkin-kultúra. Ráadásul hülyüljenek vissza? Viselnek inkább álarcot, mint Ignotus. Írnak a jövõ magyarjának, mint Csokonai tette. Értenek és látnak mindent. Megértik Magyarország sivatag-állapotát is. Nem vádolnak senkit sem. De azt tessék megengedni nekik, hogy magyaroknak s a legjobb magyaroknak érezzék magukat. És ne tessék katonafogást rendezni ellenük s erõszakkal sorozni be a guerilla-csapatokba, melyek Európa ellen hadakoznak.

Mert milyen igaz magyar ember ez a mi Vasálarcunk. Mennyire nem adhatott egy Ignotust más föld, mint a mienk. Kristályos, józan és mégis szikrázó ész. Szinte veri magától a német álmos bölcsességet s a gall ledérséget. Néha kedvem jön Harduin-féle bölcselõkkel összemérni. Ilyenkor napokig nem mernék Ignotus elé kerülni. Micsoda kis legény Harduin a maga gamin-filozófiájával: epigon athéni. Ignotus pedig a modern emberlélek teljessége.

Vajúdó korunkat a nagyszerûbb eklektikusok érezhetik legközelebb magukhoz. Az Olvasás közben írója, Ignotus, ilyen nagyszerû eklektikus. Hitvallása avval kezdõdik, hogy tudomásul veszi az életet. Nem idegen tõle semmi, ami emberi. Hiszi és vallja a jobbulást. Fráziskodjunk: bízik az emberi nemben. Az természetesen nem öntheti el sok olimposzi derûvel a lelkét, hogy majd akkor következik el az a jobbulás, mikor mi már régen rohadunk. Hiszen még a halottégetés is a jövõ zenéje. Egy nagyszerû megértésnek és rezonanciának könyve az õ könyve. Tükre a modern ember lelkének, s ami nekünk érdekesebb: a modern magyar lelkének. Igazságaiért nem szállok síkra s ellenük sem. Azok a sorai gyújtották föl éppen legjobban a lelkemet, melyekkel hitet rombolt bennem. Csodálatos kitalálásai vannak például Arany János zsenijérõl. Valóságos s minden Gyulaiaknál, Riedleknél elõkelõbb papja Arany­nak Ignotus. Én kurjongattam valamikor diáktorokkal a Csonkatorony táján. Debrecen õskollégiumának életét én ismerem. A magyar Kálvin nekem adta a maga szigorú utasításait valamikor. És én vagyok a hitetlen. És ha ezerszer kiátkoznak, én mégsem tartom másnak Aranyt, mint a kádenciázó magyar falusi nótárius fejlett típusának. És mégis gyönyörködöm Ignotus Arany-értésében, s köszönöm neki, hogy már a magam ítéletében kételkedem. Biztosan õ lát jobban, mert õt csak egy finom ború gátolja a látásban. A kételkedésnek s a nagy törvények megérzésének borúja. Engem, a kicsit, a féktelen düh is gyakorta gátol. És még mennyi minden.

Fájdalmat okoz az Ibsen-imádóknak s megdöbbenti a Spencer atyaúristenségében hívõket. Mert szabad, szép, modern, magyar ész az övé, s ez a töredékesnek látszó könyv egysége­sebben mutat egy ritka értékû embert sok híres lírikus köteteinél s hivatásos filozófusok zagyva, zúgos, szûk, homályos rendszerénél.

Sokan olvassák-e az Olvasás közben-t? Hiszen ez talán mindegy is. Még csak valamit írok ide. Fiatalok s már nem éppen fiatalok, magyarok és újak, gyakran siránkozunk egymás között:

- De hát voltaképpen kinek írunk?

Akinek éppen akkor helyén van a lelke, meghatottan s komolyan adja meg a választ:

- Hát egyelõre Ignotusnak. Nagy közönség õ, s érdemes neki írni.

És remegünk a Vasálarctól, az elvonult, fiatal Névtelentõl. És ha írunk, szemeit érezzük az írásaink fölött. Vajon tetszik-e neki ez a mi nagy hódolásunk? Alighanem lenéz bennünket érte. De megérti, mert megérteni senki sem tud úgy ma a magyar katakombák félénk világában mint õ. És az õ megállapításaiból, a Névtelen megállapításaiból, sok neves magyar fog még valaha elélni.

Budapesti Napló 1906. január 25.

Ady Endre