|
Jajgassanak
és kiabáljanak a számok Európa fülébe. Az egész világ hallja meg: haldoklik egy
ország. Ne bolondítsuk tovább már magunkat: Magyarország elmúlni készül.
Dideregtetõ, kegyetlen, borzasztó ez gondolatnak is. De a számok beszélnek, s
elõttünk feküsznek íme a számok. A hivatalos statisztika számai. Még nem halt
meg annyi magyar egy év alatt, mint az 1905-ik évben. Százötvenezerrel
született több, mint ahány meghalt. Éppen százötvenezren vándoroltak ki
Amerikába. Százötvenezer felnõtt helyett százötvenezer csecsemõ - és nálunk a
csecsemõk halnak legszívesebben. Hát nemzeti föllendülésrõl méltóztatik
beszélni? Tessék nézni, látni a nemzeti föllendülést. Az emberek nem akarnak
megszületni. Az emberek elmennek innen, ha már élnek. Az emberek nem
házasodnak. Az emberek óvakodnak az utódoktól. Az emberek sietnek meghalni,
mert nincs mód élni. Ez a nemzeti föllendülés.
Valami
rettenetes sejtésünk van. Igaz: ficánkol most Magyarország beteg teste. De
vajon nem az utolsó vonaglások ütemére ficánkol? Vajon az országos láz,
nyugtalanság nem a haldoklónak kétségbeesett belenézése még egyszer a
válságba.
Hazafiak,
politikusok, olvassátok el, amit a statisztika mond. Poéták írjatok, mûvészek
keressétek a színnek, vonalnak, gesztusnak égresikoltását. Tudósok, kutassátok
a históriában, miként haltak meg a nemzetek. Lássunk, lássunk tisztán.
Csakugyan halálra szánattunk? Sem ok, sem ész nem menthet meg bennünket?
Vétkeztünk és életünkkel lakolunk most már?
Nagy
Petõfi Sándor fiáról beszélik. A szerencsétlen Zoltánról. Haldoklott s
mosolyogva mondta volna:
-
Ezt sem éri meg sok ember. Fiatalon halok meg végelgyengülésben.
Mondta
vagy nem mondta ezt Petõfi fia? Mindegy. A mi szörnyû fátumunk beszél e
mondásból. Hiszen ezer évet éltünk Európában. De voltaképpen fiatalok vagyunk.
Nem élhettük az életünket. Nem hagyták, hogy éljük. Az emberiségnek adósok
maradtunk ezer szép igérettel. És így fiatalon meghalunk - végelgyengülésben.
Budapesti Napló
1906. február 10.
Lellei
|