|
Varsót
pirosra festette a februári hajnal. Vidáman topogtak a kis lengyel halászok a
Visztula partján. Ma nagy fogás lesz. A citadella ragyog. Messze-messze
gomolyog egy kis felhõnyi köd. Szabad és friss a folyó. Az ébredõ Varsó
üzenetét hozza. A Nap emelkedik.
A
halászok vidáman kiabálnak. Majdnem pajzánkodva vetik be hálójukat a lármás
Visztulába. Az öregebbek és babonásak imádságot mondanak. Régi, lengyel
halászimádságot:
-
Visztula anyó, hozz, hozz sok halat a hálóba. Szép, nagy, kövér halakat hozz,
Visztula anyó. A te szegény halászkáidnak, ámen.
A
Visztula pedig szeretettel rejtegeti el a hálókat. Zúg és köszönti az
emberkéket.
Fiatal,
szomorú legény áll elõl a parton. Nagy becsülete van neki. Két évig a
citadellában hallgatta a Visztula lármáját. Mélyen leeresztett, bús, hatalmas
falak rejtekében. Egyszer káromolta a cárt. Visszahozta különös szerencsébõl a
fejét. De azóta szomorú és zavaros a legény.
A
katedrális harangja kong-kong. Mintha a Visztula hozná a hangokat. Hirtelen
elordítja magát a szomorú legény. Aztán kacag, kacag. Elõtte a kivonszolt háló.
A halászkák döbbenve futkosnak:
-
Hahaha, itt vannak a cár halai.
A
hálókban szörnyû halottak feküsznek. Fekete szurok öntött lárvája az arcukon.
Kezüket, lábukat valahol felejtették. Véres, cafatos emberhullák. A cár halai.
A citadella ragyog. Gyönyörû reggel van. A halászkák rémüldözve jajgatnak. Az
öregebbek térdre esnek, s mellüket verik. A szomorú legény mintha megbolondult
volna. Úgy kiabál a citadella felé:
-
Az éjszaka öltetek megint? Hahaha, éljen a cár. Halakat adtatok a Visztulának.
A
Visztula pedig jön s harsogva rohan el. Tizenhat halat adott a cár varsói
halászkáinak. Vajon kik voltak? S vajon hányat rejteget még a Visztula, hogy
vigyen ajándékot más halászkáknak is? Hogy adjon a tengernek is belõlük. A
istentelenekbõl, kik szabadságot akarnak.
Budapesti Napló
1906. február 14.
Lellei
|