96. PRÓFÉCIA A GYÖNGESÉGRÕL

Egyiptom csapásaira készülve állunk s a próféciákat hallgatjuk. Ezek a mi prófétáink nem valami víg próféták. Hogy rossz próféták, azt már régen tudjuk róluk. A Duna és a Tisza fölött kerekedett óriási sötét felhõben tollaszkodtak, mint a hollók. Velük és az õ nyomukban jött, tornyosult a vészes, gyászos felleg. És a mi prófétáink csak most veszik észre, hogy itt az orkán, mikor már csapkodnak a mennykövek. Hallgassuk õket, akármilyen rossz próféták is õk. Mert most már õk is látják a szenvedést és nyomort. A megpróbáltatások keserû ideje ismét elkövetkezett szegény Magyarországra.

Súlyos és égetõ igéket hallunk a prófétáktól. Féltik Magyarországot - saját gyönge gyer­me­keiktõl. Sok ebben az országban a szükség és sok ember fog megtántorodni. Élethalál-harcok estéjén nem volna szabad egy nemzet prófétáinak így beszélniök. Mert, ha így beszélnek, vagy bûnösök, vagy kishitûek, vagy álpróféták. Nagyszerû küzdelmek közepette különben is csodák szoktak esni. Negyvennyolcban a nyomorúak és gyengék tízezreibõl váltak erõs félistenek. Viszont menekültek vagy muszkát vezettek hatalmasak és erõsek. Csak késõbb a történetíró tudja megérteni e csodákat. Ma sem szabad elõre szájaskodniok még a prófétáknak sem. Jóságos szellemei a nemzetek sorsának fordítsák el e nemzettõl a keserû poharat. De elõre megjósolni, hogy kik lesznek a minden kísértésben megállók, és kik lesznek az áruló gyöngék, nem lehet. Vezérek és próféták ütközet elõtt, ha nem csapnivalók, csak gyõzelemrõl beszéljenek. Vagy pedig vonuljanak vissza seregükkel, ha látják biztosan a vereséget.

Uraink és vezéreink elõre megbélyegzik a gyöngéket. Elõre hirdetik, hogy kétséges a mi ügyünk sorsa. Mert koldusok és gyöngék országa a mai Magyarország. Hát látott már a világ ilyen prófétákat? Észreveszik s megjósolják, ami kiabáló és régi valóság, s amit csak õk nem akartak eddig látni. S hogy hazaárulóztak bennünket, kik vakulni nem tudtunk.

Hát sok a gyönge Magyarországon? Bizony sok, mi nemes uraink, vezéreink és prófétáink. Az úriszék-rendszer nevelt bizony itt néhány millió földhöztapadt, siralmas, mostohánál is mostohább gyermeket Hungária anyának. Az úri parlamentnek kedvencei, dédelgetett, kényeztetett gyermekei voltak. Néhány százezer ember nõtt csak a parlamenti úriszék szívéhez. A milliók éhezhettek, járhattak rongyosan. A kutya se sajnálta õket soha.

Most itt a vihar és talál egy széthullott nemzetet. Vezérek és próféták döbbenve nézik a rongyos, zilált, szomorú légiókat, milyenekkel sohase nyertek még csatát. Emitt százezren és százezren cihelõdnek, hogy menjenek a többi százezer után Amerikába. Álljunk e kétségbeesettek s földönfutók elébe. Hogy gyertek csatasorba, s nemzeti pántlika kerül a csákótokra. Amott ismét százezrek, akiket örökösen bitangoztunk, mert jogokat kértek. Az úri parlament csinálhat forradalmat, de a megvetett, hazátlan bitangoktól nem kérheti, hogy mentsék meg elnyomóik irháját. És emitt és amott más százezrek, kik loholva, lihegve keresik meg a betevõ falatot. Hát ezek bizony valamennyien, sok millióan, gyöngék, nagyon gyöngék. Nem tett értük a hivatalos nemzet soha semmit. Hajókat szereztünk azoknak, akik Amerikába menekültek. A jogokért küzdõket toloncoltuk, börtönöztük, szúrattuk, lövettük. Volt ezer ideánk a dzsentri megmentésére és tenyésztésére. De hogy egy önérzetes, tehetõs, lelkes, magyar polgárság adjon gerincet e nemzetnek, annak a gondolatától is irtózott az úriszék. Hogy itt az emberek anyagi boldoguláshoz jussanak, nem tûrte a mágnások idealizmusa. Õk nem szeretik a kezet, mely munkától piszkos, s az olyan gyomrot, melynek állandó probléma, hogy lesz-e mit falni és emészteni. A milliókat itt alaposan megnyomorították a százezrek. És most bélyegezzük meg õket, mert nem erõsek?

Vezéreink, uraink és prófétáink elhozták fejünkre a nehéz veszedelmet. Sokan és sokan kértünk, óvtunk, rimánkodtunk. Erõsítsék meg gazdaságilag e koldus, ínséges országot. Adjanak jogot a jogtalanoknak s kultúrát a lélek sokmillió vakjának. És kenyeret, kenyeret, kenyeret mindenekelõtt.

Uraink, vezéreink és prófétáink pedig vezényszóra éheztek, mert egyéb éhség sohasem környékezte õket. Most itt állnak a harc, a nagy istenítélet elõtt s õk - próféciát mondanak a gyöngeségrõl. Uraknak talán jók õk, vezéreknek azonban silányak, prófétáknak pedig éppen büntetni valók.

Budapesti Napló 1906. február 17.

(A.)