|
Januári tavasz, mosolygó öregség. Reánk
ragyog biztatóan, ámító fénnyel, s azt hisszük, hogy igazi tavasz van.
A fûszál is azt hiszi, a feslõ,
óvatatlan gyönge farügy is.
Azt hiszi a szív is, hogy tavasz
van. Egy mosolygó sugár éri csak, s már kikeletet érez. A fényt látja csak, s
azt hiszi: ez az édes, csodás meleg, mely halottat támaszt, új életet hirdet.
Új
élet… E sejtelemre felébred a szív. Az életvágy alvó szikrája lángot szít a
megdermedt kebelben. És a szívet egy csodás fény hatja át, éppen úgy, mint a
fagytól felengedett világot, melyet megtévesztett a januári tavasz, ez a
mosolygó öregség…
Titokzatos,
megfejthetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge
fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új
életre tudja kelteni.
Biztató
remény, felújult szeretet, ragyogó szempár, kísértõ dicsõség egy-egy napsugár,
mely fényt lövell a szívre, mint a tavaszi napfény a téli világra.
Nézem
a napsugártól beragyogott világot. Januári napfény… Lehet, már holnap dermedt,
halott lesz ismét ez a föld. Fagyos kebelére talán fehér lepel fog borulni,
mint a szívre szokott a feledés.
Csitítgatom
ujjongó szívemet. Januári napfény… Egy ragyogó szempár… Ma talán felgyújtotta
lángod, s holnap egy másikra ragyogtatja fényét. Miért ujjongsz, bolondos
szívem? Hiszen olyan jó megdermedten pihenni. Miért hiszel korai tavasznak…
vagy elkésett nyárnak? Leányszív, napsugár csak hitegetni tud…
S
a föld megnyitja kebelét, hisz a napsugárnak.
S
a szív kitárja kincseit, hisz a szerelmes szemsugárnak.
Holnap
talán fagy borul a földre; holnap talán jég lesz a szív.
De
most remél mindkettõ.
Remél,
bízik, szeret, tavaszról álmodik…
A
szép szemek pedig gúnyosan villannak meg; a napsugarak pedig nevetik az ébredõ
világot, mely - úgy lehet - halálra ébred.
Kinn
és a szívben januári tavasz, mosolygó öregség, s bolondítják a halottakat a
nevetõ napsugarak…
Debreczeni Hírlap
1899. január 21.
|