Valahonnai
Jupiter atyám, adtad volna, hogy én nõ legyek. Megmutatnám én akkor a
Renée-knek, Iláknak, milyenek a becsületes versek, fogantatásukat nõi szívekbõl
nyerõk. Egy-két Szapphón kívül hallgattak õk ezer év óta. Okvetlenül gyönyörû,
meglepõ, nagyszerû, sok mondanivalójuk lehet a nõknek. És õk nem tudnak nekünk
semmit sem mondani, fõképpen a magyarok. Itt van Nil, akinek polgári neve Dapsy
Gizella, ha igaz. A lihegõ, a nyiharászó nõpoéták után örömmel vettük kezünkbe
a könyvét. Ha már nem kaphatunk õszinte tobzódást, fürödjünk egy kis, leányos
ártatlan derûben. És Nil, aki „lelkével kívánja a csókot, nem ajkával,” s ezt
unalmasan tudatja, mikor nagyot akar dalolni, csalja, könyörgi vissza a
kékszemû Adonisz „csókra-vágyó ajkait.” Ezek a nõpoéták bizonyisten egyformák.
Kacérkodnak, kívántatják magukat, de verseikben sokkal kevesebb
raffinement-nal, mint asszonyok, mikor csak - asszonyok. Szó, szó, sok szó.
Rím, rím, sok kipróbált, zengõ, lengõ, kongó, bongó rím. Dokumentumokat,
õszinte és mûvészi vallomásokat kérünk kedves Nilek, akár bíborvörösek önök,
akár hófehérek. Gyász, kacaj, nyögés, turbékolás, könny… Ez új volna és szép
volna, ha nõi és õszinte volna. Majdnem olyan rossz poéták a magyar nõpoéták,
mint a férfiak.
Budapesti Napló
1906. február 18.
(A)
|