|
Magyarországnak
is virágos a kedve? A szép Budapesté nagyon virágos. A Tulipán-kert után íme
megszületett az új virágidea. A Népszínház fölcsapott virágkereskedésnek. Vidor
Pálné és a Népszínház mûvésznõi Budapest komoly tanácsa elé járultak. Engedje
meg nekik, hogy vasárnaponkint virágot áruljanak az utcákon. Természetesen
jótékonyság céljaira. Egy hónapra már megkapták az engedélyt. Ünnepek napjain
életveszélyes lesz a tolongás a Népszínház elõtt, a Kossuth Lajos-utcán, a
Dunaparton. Bájos mûvésznõk árulgatják a virágot. És még iszonyúbb lesz az õ
népszerûségük. Esténként majd bizonyára visszaszórják rájuk az eladott virágot.
A
nénivel, ki éjszakánként kialkudott nyolc krajcárért hozza el nekem napi
szekfûmet az Operavendéglõbe, beszélgettünk ma szomorúan errõl. Siránkozott a
néni:
-
Hát már ebbõl is kitúrnak engem. A színpadról már elûztek.
-
A színpadról?
Büszkén
és bánatosan mosolygott könnyei közt a néni:
-
Bizony, a színpadról. Én is voltam ám primadonna. Igaz, hogy csak kis
városokban. De az voltam.
-
No, látja. Akkor a virágárulást meg is kell ám tanulni egy gondos színpadi
nõnek
-
Igen, tudom, csak vigasztalni akar a nagyságos úr. Vége az üzletnek. Õk a
fiatalabbak. Aztán nekik is lesz igazolványuk. Tetszik látni: komolyan veszik
õket a hivatalos urak. De mit csinálunk mi? Õk szépek: tehát õk színésznõk
lehetnek. Miért akarnak hát virágot is árulni?
-
Hjha, néni, új idõk ezek. Új divatok járják. És nincs csak kétféle segítség. Az
egyik, hogy maguk is szépek legyenek, néni. Ez igaz, hogy kissé nehéz dolog
egyiknek-másiknak már. De a másik mód könnyebb. Csináljanak egy színházat. A
nyakam teszem rá, hogy lesznek maguk olyan jó színésznõk, mint azok.
Búsan
mosolygott a néni. Azt hitte szegény, hogy tréfálok.
Budapesti Napló
1906. március 30.
Ódi
|