|
Harmadszor
néztem meg az este Thury Zoltán színmûvét, harmadszor kellett kétségbe esnem
azon a vakságon, mely az igazságot nem tudja vagy nem akarja látni.
Akaratlanul
egy furcsa összehasonlítást kellett tennem. Egy-egy operettben, mikor a pajkos
primadonna a tiszt urakra tekintve kétes bókkal dicséri meg az egyenruhás
nõhódítókat, milyen lelkesedéssel csapkodják össze tenyereiket a csörgõ kardú
Don Juanok; milyen megelégedett bajuszpödörgetéssel fixírozzák a csinosabb
arcokat, hogyne, mikor az õ dicséretöket zengik még a színpadról is.
És a Katonák nem tetszik?
Itt nem Don Juanok, nem elõkelõ urak a
tisztek, hanem csak olyanok, amilyenek valóban.
Az igazságot nem minden ember gyomra veszi
be. Semmi sem növeli jobban a Thury darabja értékét, mint az a fogadtatás, melyben
a tiszt urak részesítették.
Közönségesen szólva: fején találta a
szeget.
Az esti közönség valósággal tüntetett a
Thury darabja mellett. A második felvonás végén 12-szer hívta lámpák elé a
szereplõket.
Az igaz, hogy a szereplõk is
kitettek magukért. T. Halmy Margitról kell elsõsorban megemlékeznünk. A mi nagy
mûvésznõnk õ, kire joggal büszkék lehetünk. Felesleges dicséretek helyett az
jellemzi legjobban, hogy a közönséget nemcsak teljes illúzióba ringatja a
legapróbb részletig igaz játékával,
hanem az igazság hátránya nélkül mûvészete mindig képes azt az eszmét diadalra
juttatni, melyet személyesített alakja képvisel. Méltó partnerei voltak
Komjáthy és Székely.
A közönség minden alkalmat
megragadott tetszése nyilvánítására, mely nemcsak a szereplõknek, hanem annak
az írónak is szólt, kit vágyva várunk vissza egy új, hatalmas alkotással.
Katonák a nézõtéren nem voltak.
Debreczeni Hírlap
1899. január 24.
(a-e.)
|