|
- Bemutató
előadás a Nemzeti Színházban -
Henri
Bernstein zseniális téma-mester és remek szakács. Nem csupán gourmand-oknak
dolgozik, de mindeneknek. És kikapkod a ma
levegõjébõl minden érdekeset. A régi kipróbáltat nem dobja el, de fölcifrázza
minden divatossal.
Ma
például (tegnap vagy legföljebb tegnapelõtt óta) divat Párizsban: az egészség.
Prévost írta a minap, hogy az új francia ifjúság a sportnak és a fizikai
erõsülésnek hódol. A túlcivilizált népség egy kissé megcsömörült a lelki
kultúrától. A poézisben ezért törtek elõre a humanisták. A regényben,
novellákban a szociológusok. Henri Bernstein számol e divattal.
Ez
a darabja, A jászol, nem a legszerencsésebb színpadi munkája. Mégis: a
Vígszínház nagy sikert aratott volna evvel is.
Az
asszonynak, a kicsit hisztériás, meg nem értett asszonynak a története ez
ismét. Eveline határozottan lelki mésalliance-ot kötött. A férje, Étienne
Sandry nyárspolgár, szimpla lelkû üzletember. Az asszony a költõket imádja, s
nagyobb stílû, nemesebb, tartalmasabb életre vágyik. Jacques Foucher, a divatos
író, telebeszéli fejét. Kiragadja férje házából, kisfia mellõl. Mint õ mondja:
fantasztikusabb életbe vezeti be. Ez az élet üres, ízléstelen, csúnya. Négy év
múlva Eveline, ki nem lehetett a francia házassági törvény szerint a
szeretõjének a felesége, kétségbeesetten látja, hogy csalódott. Jacques
könnyelmû, mûvészkedõ boulevardier. Semmi sem vált be Eveline álmaiból. Anyai
érzésébe kapaszkodik s karácsony éjjelén látni akarja a fiát, akit álmaiért
elhagyott. Beszökik exférje házába, s iszonyú megható jelenetek következnek. A
volt férje meglepi, s ottmarasztja - a jászol mellett. Csúnya az élet, az álmok
veszedelmesek, boldogság nincs. Csak nyugalom van, s ez a jászol mellett van.
Gyilkos
jelenetek gazdagítják e darabot. Henri Bernstein a párizsi életrõl, irodalmi s
mûvészeti dolgokról, erkölcsökrõl mondja el mohó s kissé ravasz kedvvel a maga
nézeteit. Sokszor mer unalmas lenni. Általában pedig az egészség papja.
Szinte-szinte hangosan és kocsisosan szidja a sok civilizációt, a komplikált
modern életet s a lelki kultúra betegeit. (De mulattat bennünket, hogy az effélének
mint tudnak örülni némely jámbor magyarok. Ahá, Párizsban már szidják a
túlcivilizációt, a modernséget, az új mûvészetet, a szimbólista poézist.
Stendhalt és Nietzschét. Persze elfelejtik, hogy mi még nagyon sokáig nem
szidhatjuk, mert ezekkel nekünk nem volt bajunk. Vagy nálunk is túlságos a
lelki kultúra, és a túlcivilizációtól aludni sem tudunk? Hát jó volna átugrani
bizonyos törvényes stációkat a kultúra útján, de nem lehet. Mikor például
kevéssel van több könyvünk tíznél, melyet rátartó litteratúra magáénak vallana.
Tudományos életünk kezdés, irodalmi s mûvészeti viszonyaink mizerábilisok.
Egyebet még ne mondjunk, mint hogy például úgy játszanak egy Bernstein-darabot
a Nemzeti Színházban, mint a mait. Szóval, ne tessék félteni szép hazánkat a túlságos
civilizációtól.)
Ami
az elõadást illeti, botrányosan rossz volt. Tartottak vajon öt próbát a
darabból? Kétségeink vannak, hogy ennyit is tartottak-e. Értéke nem is volt az
elõadásnak más, mint az Odry kiváló, mûvészi Jacques Foucher-ja, Pethesnek kis
szerep jutott, melyben persze kiváló volt. Hegyesi Mari és Mihályfi azonban már
csak buzgóságukért érdemelnek dicséretet. Szinte egytõl-egyig rosszak voltak a
többiek. Még azok is, akik máskor kiválnak a vén gárdából. A darabot jelesül
fordította magyarra Ábrányi Emil. Van a darabban egy vers, szép vers, Noailles
grófnõnek a verse. Egyébként is Bernstein szeret élõ híreseket s divatos
helyeket szerepeltetni a darabjában, melyet a Nemzeti Színház sikerre vezetni
nem tudott. Nagy sikere voltaképpen Párizsban sem volt. De ilyen kevés nem is
lehetett volna máshol az egész világon.
Budapesti Napló
1906. április 7.
Dyb
|