Szeretnék
valami szép nótára gyújtani: álmok rengetegjébe lépek, s Telekes Béla verseinek
nehéz és drága illata felhõzik a lelkemen. Poéta Telekes Béla, akit én
szeretek. Magyar sorsú, szomorú, szívében egy kissé már vénülõ is talán. Szent
sajkás, ki vad, zord folyamon, alkonyi napon megy a mély tenger felé. „Babérág
az evezõje, töviskoszorús a feje, dalolva úgy evez elõre.” Vajon úgy lesz-e
csakugyan? „Úgy suhan el égbe, viharba, a tenger mélyeire, s többé se híre, se
hamva”? Akit „az álmok tönkretevének”, arra már csak szomorúság vár? Én már
régen nem tudok szomorkodni, mert kínjaim vannak. De úgy szeretném
megvigasztalni a nagyon szomorú poétát. Egy kicsit önzésbõl: hasznunk volna belõle.
Nagyon is barna a rengeteg. Fényes, cikkázó, erõs, új szavak között is álom,
álom, álom. Hogy lehetne valahogyan erõsebben eljegyezni az Élettel Telekes
Bélát, ezt az igazán nemes poétát? Az Élet bizony nem édes csókú az õ számára
sem. Olvasom alkalmi verseit e könyvben, melyet koldus szûkkeblûséggel
állíttatott, s adott ki a magát országos irodalmi és közmûvelõdési szövetségnek
nevezõ nem - tudom - micsoda. Ez alkalmi verseket bizonyosan az uzsorás, szûkös
alkalmak követtették el a poétával. Miért nem írhat õ például mindig olyan
verseket, mint a Szerelem? Varázsos,
zengõ, muzsikás szavú. De talán tudna akkor más is lenni. Megéreznõk minden
során, hogy ezt csak így lehetett
megoldani. Most nem érezzük mindeniken. Néha sokat mond, s akkor talán többet mondana a még eddig el nem mondottakból. Dehát
az unalmas, a régi, az igaz ének. Az unalmas, a régi, az igaz fátumú, a
Reviczkyek és Telekesek fátuma. De mit siratom én õt csupa szeretetbõl? Külömb,
poétább és bölcsebb õ, mintsem ezt megérdemelje. Írta itt a minap: nem
átkozódik, nem fél, de dacol, s megy a Nap felé. Így legyen, s mi nyomában
leszünk a szívünkkel.
Budapesti Napló
1906. április 8.
(A.)
|