146. TELEKES BÉLA: VERSEK

Szeretnék valami szép nótára gyújtani: álmok rengetegjébe lépek, s Telekes Béla verseinek nehéz és drága illata felhõzik a lelkemen. Poéta Telekes Béla, akit én szeretek. Magyar sorsú, szomorú, szívében egy kissé már vénülõ is talán. Szent sajkás, ki vad, zord folyamon, alkonyi napon megy a mély tenger felé. „Babérág az evezõje, töviskoszorús a feje, dalolva úgy evez elõre.” Vajon úgy lesz-e csakugyan? „Úgy suhan el égbe, viharba, a tenger mélyeire, s többé se híre, se hamva”? Akit „az álmok tönkretevének”, arra már csak szomorúság vár? Én már régen nem tudok szomorkodni, mert kínjaim vannak. De úgy szeretném megvigasztalni a nagyon szomorú poétát. Egy kicsit önzésbõl: hasznunk volna belõle. Nagyon is barna a rengeteg. Fényes, cikkázó, erõs, új szavak között is álom, álom, álom. Hogy lehetne vala­ho­gyan erõsebben eljegyezni az Élettel Telekes Bélát, ezt az igazán nemes poétát? Az Élet bizony nem édes csókú az õ számára sem. Olvasom alkalmi verseit e könyvben, melyet koldus szûk­keblûséggel állíttatott, s adott ki a magát országos irodalmi és közmûvelõdési szövet­ségnek nevezõ nem - tudom - micsoda. Ez alkalmi verseket bizonyosan az uzsorás, szûkös alkalmak követtették el a poétával. Miért nem írhat õ például mindig olyan verseket, mint a Szerelem? Varázsos, zengõ, muzsikás szavú. De talán tudna akkor más is lenni. Megéreznõk minden során, hogy ezt csak így lehetett megoldani. Most nem érezzük mindeniken. Néha sokat mond, s akkor talán többet mondana a még eddig el nem mondottakból. Dehát az unalmas, a régi, az igaz ének. Az unalmas, a régi, az igaz fátumú, a Reviczkyek és Telekesek fátuma. De mit siratom én õt csupa szeretetbõl? Külömb, poétább és bölcsebb õ, mintsem ezt megérdemelje. Írta itt a minap: nem átkozódik, nem fél, de dacol, s megy a Nap felé. Így legyen, s mi nyomában leszünk a szívünkkel.

Budapesti Napló 1906. április 8.

(A.)