|
Kedves
örömmel olvasom, hogy Fogaras megint követet csinált Mikszáthból. A nagynak
ismert palóc tehát mívelheti tovább immorális, parlamenti firkáit. Talán már
holnap írni fog szeretettel és csúfolódva Köröskényrõl, miként írt vala
Gesztrõl, Dobokáról és Dánosról. Ha jól tudom, Köröskény a Polónyi faluja.
De
Mikszáth mégis csak - Mikszáth. És én naivul örülök annak, hogy õ örül. Vén,
önzõ anya-kotlója az irodalomnak. Úgy képzelem, hogy valójában le is nézi a
literatúrát. De mégis vigasztalás, hogy egy Mikszáthnak majdnem annyi becsülés
jut Árpád országában, mint Hoffmann Ottónak. Tudom, hogy õ e nagy dicsfényébõl
egy sugárnyit nem fog átengedni az irodalomnak. Hát tartsa meg mind magának. Ha
nem is tetszik neki, mi örülünk az õ gyõzelmének.
Mert
kuruc idõk a mai s a következõ idõk. Az új rend mintha a Tinódy Sebestyénék
fizetését sem akarná megadni az íróknak. Beszélik, hogy mikor az új
minisztereknek valaki szemrehányást tett az írók mellõzése miatt, valamelyik,
talán Kossuth, fölfortyanva mondotta: - Hát nem hivatalos jelölt Erdõs Armand?
Mert
a követjelöltségekrõl esett éppen szó.
Arisztokratikus
hajlandóságú gondolkozók állítják: demokrata rezsimek rendszerint fütyülnek
irodalomra és mûvészetre. Semmi szükségük ilyen léhaságokra. Ha ez igaz, akkor
az új magyar éra határozottan demokratikusnak igérkezik.
Szegény,
nagy Bródy Sándor. Ha tagadja, akkor is igaz. Örök vágya volt, palástolt,
titkos vágya a képviselõség. Eszébe nem jutott soha senkinek betölteni e
vágyát. Van egy öccse: fiatal, agilis, nyilván tehetséges. Mégis csak az volt a
legnagyobb szerencséje, hogy a Bródy Sándor öccse. Le is ment a kerületébe
agitálni Bródy Sándor. És Bródy Sándor öccse ma képviselõ. Beszédes dokumentuma
ez annak, hogy már megbecsülik nálunk az irodalmat. Csak éppen az írót nem
becsülik még meg.
Sedan
után iszonyú változásokat ért Franciaország. Végre is a köztársaság, a harmadik
köztársaság maradt a placcon. És a demokrácia nevében kezdett elhelyezkedni az
új rend. Akárcsak most itt nálunk Wekerle nemzeti demokráciája.
Büntetett
is az új rezsim Franciaországban. Büntetni is tudott olyan jól, mint a koalíció.
Ám a büntetõsdi játékból kihagyta az írókat és mûvészeket, mert fölismerte
bennük a nemzeti lélek erejének akrobatáit.
Victor
Hugónak veszni kellett volna, s veszett volna is, ha a Kárpátok alatt él. Mert
nagy embere volt III. Napóleonnak s fõúra a császárságnak.
A
demokrata köztársaság azonban csupán Victor Hugo megbecsülésére gondolt akkor,
mikor viszont kegyetlenkedett III. Napóleon politikusaival. Ha Victor Hugo
mágnása volt a császárságnak, legyen szenátor a köztársaságban. És Victor Hugo
szenátor lõn. És megbecsüléshez jutott akkor Franciaországban minden mûvész és
író. Még az ujságíró is.
Sokféle
vélemény él Herczeg Ferencrõl. Úgy vagyok azonban én vele, mint Mikszáthtal.
Mikszáth: Mikszáth és Herczeg: Herczeg. Elfogadta, s fejedelmekké avatta õket a
publikum. Mikszáthot még csak parlamentbe jutatta az õ ravaszsága. De már
Herczeg a legkegyetlenebbül proskribáltak között van. Kiheveri, tudjuk.
Elegáns és gõgös ember Herczeg Ferenc. Azt is tudjuk, hogy érték már ennél
nagyobb méltatlanságok is. Mégis sóhajtsunk fel: hát ilyen lesz az új rend?
Európai megértését és megérzését irodalomnak és mûvészetnek a kutya sem várta
tõle. De ennyi lelki süketség - sok. Az irodalom mégis csak meg fog élni
valahogy. De ezt a kis rovást is meg kellett ám írni.
1906. május 2.
Pont
|