176. TRISTIA

- Várkonyi Farkass Béla verseskönyve -

Ismét egy halhatatlanságért pályázó fûzfaköltõ. Impotens, kérõdzõ, dönögõ, lelketlen, ócska, rímes semmiségek. Lásd: az Akadémia hivatalos költõit. Lásd: a Kisfaludy- és Petõfi Társaságot. Elképed az ember, hogy ma még ilyen verseket írnak. Sõt állítólag csak az ilyeneket szereti olvasni a néhány tucat versolvasó magyar. Az öreg, fogatlan kritikusok pedig derék jelzõiket egyenesen az ilyen poéták számára tartogatják. Jó volna már végére járni, hogy a magyar publikum voltaképpen miképpen is gondolkozik arról a furcsa valamirõl, aminek a neve irodalom. Jó volna már kitekerni a nyakát egy légió szemérmetlenül elmaradt írónak s egyre jelentkezõ epigonjaik légióinak. Dehát nem igen érdekli az a publikumot, hogy ki író azok közül akik írnak. Az írás mûvészi jelentõségérõl is kár volna prézsmitálni. Bántsuk-e az öreg és ifjú Várkonyi Farkass Bélákat? Nem érdemes.

Budapesti Napló 1906. május 13.

(A.)