|
Ponyvasátrában
sír egy nagyon sovány asszony, kit Sarah Bernhardtnak neveznek. És nekem nem
volna szívem kicsúfolni ezt a szegény asszony-Korjolánt. Nem õ csapta el a
csapodár Párizst, hanem Párizs ûzte el Saraht. Egyéniségek örök tragédiája az õ
tragédiája.
Zseniális
asszony, s bizonyos mégis, hogy rosszul látja ezt a dolgot. Nem a vénsége mián
múlta õ divatját. Nem a jóízlés áll ma már tótágast Párizsban. Ahogyan Sarah
Bernhardt Amerikában véli.
Régen
sejtik Párizsban, hogy Sarah nem tér vissza. Emlékezéseit nemrégiben londoni
lapban írta meg, s õ maga örökösen csatangolt. La-bas, Keleten, Budapest és
Konstantinápoly között, Berlinben, Londonban s leggyakrabban Amerikában. Ha jól
emlékszem, Sardou Boszorkányában adott újat utólszor Párizsnak. Vagy a fiának
egy hülye, látványos darabjában. De memoárjaiból már kizokog a keserûség, hogy
Párizs hálátlan. Színhazáról csak éppen, hogy a nevét nem vétette le. Miért a
Sarah Bernhardt-színház, ha már Réjane asszony is csinálhat színházat.
Becsületrendet is más színésznõ kapott, nem õ. És már Párizst is szinte
meghódította az új játszás, a meztelen, a németes. Régi, híres tisztelõi
elaggottak vagy meghaltak. Az új Párizs: pfuj parvenü, csunya, demokrata világ.
Utolsó
érzéseit elvitte Amerikába a nagy asszony. Csak a büszkesége a réginél is
hatalmasabb. Azt üzeni, hogy õ nem haragból tagadja meg Párizst. Privát okokból
nem tér vissza. El ne bízza magát valahogy Párizs: Sarah Berndhardtnak csak a
saját ügyei fontosak.
Hát
mi is történt voltaképpen? Minden egyéniség egy korszak eredménye és szeszélye.
Ha az a korszak elmúlik, nincs maradása. Ha ez az egyéniség a kaméleonnál is
kaméleonabb. Ez az igazság minden egyéniségre érvényes. A politikusra, a
betörõkirályra, Gaponra, a költõre, a mûvészre, az apostolra, Fedák Sárira,
Hazafi-Veraira. Mindenkire, aki valamelyes egyéniség. Mihelyst kicserélõdnek
egy társadalomban az erõk, a megváltozott társadalom elsõsorban az elõzõ
korszak egyéniségeit kezdi ki, s vesziti el.
Sarah,
a zsidó nõ, a legarisztokratább nõ volt talán az egész világon. Dicsõségben,
igazi dicsõségben csak a császárság alatt élhetett, s a császárság után addig,
míg a harmadik köztársaság végleg meg nem fejelte az új társadalmat.
Ez
elkövetkezett. Nem a Sarah vénsége a baj. Stílusát is tudta õ üdvösen
formálgatni. De az új francia társadalomnak s publikumnak a Sarah Bernhardtok
már nem kellenek.
Budapesti Napló
1906. május 20.
Ódi
|