|
A
képviselõház mai ülése után Molnár János apátkanonok, néppárti képviselõ, volt
néppárti elnök felvette fekete köpönyegét, és papos, sima léptekkel suhant
végig a folyosón. A folyosó közönsége figyelemmel nézte. A távolból egyszerre
egy kéz nyúlik ki feléje üdvözlésre, egy kemény, erõs kéz, megragadja a fehér
papi kezet, és szíves, meleg lelkes üdvözléssel, õszinte barátsággal megrázza.
Kié volt ez a baráti üdvözlésre kinyúló jobb? Történelmi kézszorítás volt ez.
Az a kéz a Wekerle Sándor keze volt.
Ki
emlékszik ma Magyarországon arra, ami tíz évvel ezelõtt történt!… Hiszen a
kormánypárti lapok annyira bíznak az emberek feledékenységében, hogy azt is le
merik tagadni, ami egy évvel ezelõtt történt. Ki emlékszik hát rá, hogy
voltaképpen mi és ki indította is meg a diadalmas és ragyogó egyházpolitikai
küzdelmet, az utolsó ötven év egyetlen nagy radikális fellendülését. Mi eszébe
juttatjuk a feledékeny világnak: az a férfi, akinek a maga hatáskörében
elkövetett erõszakosságai és visszaélései megindították az elkeresztelési vitát
és az egész egyházpolitikai harcot, az a férfiú Molnár János akkori komáromi plébános volt. Hogy pedig Wekerle volt az egyházpolitikai csaták diadalmas
hõse, arra talán még emlékszik mindenki. Hát úgy-e, hogy az a szíves, meleg,
baráti kézszorítás történelmi kézszorítás volt?
Budapesti Napló
1906. május 22.
|