|
Krisztiánia,
május 23. Ibsen Henrik ma délután félhárom órakor elhunyt.
Észak
komor és nagyszerû Messiása egy utolsót lázadt és meghalt. Nem a Peer Gynt
értelmes és hatalmas halálával. Meghalt béna aggyal s régen elbúcsúzkodva a
világtól. Nagyon havas és fagyos ormokra kúszott az új normann isten.
Gondolat-manói nem bírták a szörnyû hideget s az értelmes ember-példányok
leggyönyörûbbje, Ibsen Henrik, az utolsó idõkben hülye volt. Csakhogy éppen
szerencsésebb valamivel az istenkedõ normann-germán típus egy másik, új képviselõjénél,
Nietzschénél. Nietzschének a paralízist gyorsabban adták meg a havas ormok
bosszúálló, kitúrt istenei.
Életének
s egyéniségének õstragédiája kettõs. A tönkrement család sarjáé s a kis nemzet
fiáé. A grimstadti patikus-tanoncnál emberibben és fölségesebben még senki sem
harcolt az élettel.
Bizonyos,
hogy sokat éhezett fiatal korában. Bizonyos, hogy végigjárta a nagyon kivételes
lelkek nagyon kínszenvedéses stációit. Periódusokban száz író élete nem lehet
olyan gazdag, mint az övé. Akarjátok tudni, mi lett a kétlábon járó
majom-utódból, ki embernek neveztetik? A XIX. század végén hárman válaszoltak
reá: Ibsen, Spencer és Tolsztoj.
Elõször
norvég-volta löki a gyehennába. Veri, ostorozza kicsinyes fajtáját. Szinte
õrjöngve örül, mikor külföldre menekülhet. És Rómában már a klasszikus idõk
bûve-bája alatt áll, mikor a storthing megszavaz számára valami kicsi évi
díjat. Már békül, és megbocsátó arccal emelkedik nemzete felé: nem tudja, hogy
barátainak mennyit kellett marakodniok e kicsi kegyért.
Itália
ege alatt érzi meg, s látja meg az új
ember komédiáját és tragédiáját félelmes valóságában. Az ember a társadalomban: ez lesz, ez a kérdés, ez az átok, az õ
becsületes és szabad szívét mardosó kígyó. Az egyéniség fátuma és bukása: ez
tragédiáinak verses és versetlen, eleven vízióinak réme.
Bambán
bámulták vagy csúfolták elõször. Akárhol írt, Rómában vagy Párizsban:
gomolygott felé a köd a norvég partokról. Nem is köd volt ez, de ennek mondták.
Az élet súlyos intenzivitása volt ez. Századok vágya, akarata vagy bûne liheg
ki egy-egy Ibsen-alakból. Örök idõk átka tornyosul egy-egy Ibsen tragédia egén.
Ez bizony sok élet a maga életét is hebehurgya gyorsasággal élõ modern
embernek.
Aztán
ment, ment elõre. Már a társadalomra sem tudott úgy haragudni, mint régen. A világ
pedig lassan cammogott a nyomában. De hol járt õ már akkor. Ment, szállt, egyre
magasabban. Míg odaért, hogy jó az embernek egyedül lenni. Hidegen, magasan,
fagyosan, szépen, mint egy isten. Új darabjai már e nagy fölszállásról regélnek
csodákat. Ibsen egy anti-Illés prófétaként szállott az egetverõ magasságba:
fagyszekéren. Elbúcsúzott tõlünk, s az az Ibsen, aki az utolsó idõkben köztünk
járt, már nem Ibsen volt. Õ fent járt valahol szûz, havas ormokon, hol nem járt
elõtte senki. Az életre sem néz keserûen. Ezt hirdeti: az értelem nagy átok,
embernek lenni nehéz, apostolnak lenni még nehezebb, de magasban lenni jó.
Fenoménja
volt a korunknak, s olyan, akit végül is érteni akart mindenki. Nem tehet róla,
hogy mindig elhagyott bennünket, mikor beértük. Dicsõségét a német nyelv
segítsége közvetítette és sokszorozta a világon. Õ már öreg korában Norvégiában
is tudott élni. Nincs modern agyvelõ, melyet az övé meg nem turbált. Költõk,
piktorok szobrászok, muzsikusok, színészek, gondolkozók és epikureusok új világokat
láttak meg általa.
Ha
lesz a mi korunknak eldicsekednivalója a kultúrhistória elõtt, a legelsõk
között majd Ibsenre mutat.
Amit
a lexikonok is följegyeztek róla, az pedig itt következik:…
Budapesti Napló
1906. május 24.
|