|
I.
A Kossuth utcán
Párizsban,
a Bois-ban, az Akácia úton, a kocsik séta-utján, kevés idõ óta automobil is
ballaghat. De csak - ballaghat a sétáló lovaskocsik nyomában. Ám nem mindenféle
automobil, hanem csak az elektromos, s ez is csak kegyelembõl. Úgy hallom (tíz
év óta kétszer jártam ott) a Kossuth utcán a legbüdösebb automobilok is vígan
nyargalhatnak. A petróleumosok, benzinesek is. A két lábukon sétálók pedig
fojtsák az orrukat avagy szerezzenek töff-töfföt. Hát ez Kis-Ázsia, igazán
Kis-Ázsia. Itt a Fedák Sári bûzét vidáman ficánkoló orrcimpák üdvözlik. És
örülünk, ha Muki régi gróf és Mór új báró az orrunk alá szagosít. Hát a fene
egye meg az õ dolgukat. Vagy van pénzük, vagy nincs. Ha nincs, ne
automobilozzanak. Ha van, tartsanak kétféle töff-töfföt. Egy hosszú utakra
szólót. Ennek a szagát elsülyeszti a tágabb atmoszféra. De itt, Budapesten, e
szûk és kevés levegõjû városban ne büdösítsenek. Se a Kossuth utcán, se másutt.
Mert a türelemnek Kis-Ázsiában is van határa.
II.
György pap levele
Levelet
kaptam György paptól, aki görög katolikus plébános s nekem régi jó cimborám.
Úgy látom, hogy ez a György pap hazaáruló gazember. Ma már hazafias dolog a
hazaáruló gazemberekkel szóbaállni. Én se rejtem el hát fõtisztelendõ román
barátom levelét. Azt írja az én György cimborám, hogy vagy-vagy. Vagy
kultúrnáció a magyar, s akkor nincs isten, aki árthatna neki. Vagy legyõz
kultúrában minden nemzetiséget vagy - birkózik. Így írja György pap; birkózik.
Parlamentben, jól védett megyeházán kurjongani - írja György pap - nem nehéz.
De ha már kizárjuk a szellemi tornát, legalább verekedjünk fizikailag,
becsületesen. Azt ajánlja György pap, hogy õk választanak egy pakulárt. Mivel
az érveket perhorreszkálják azok a magyar hazafiak, kik ma már szívesen
fogadnak el mindent Bécstõl. Álljon ki akár Wekerle, akár Széll, akár Kossuth
Ferenc, akár Zichy Aladár. És ha õk következetes férfiak, birkózzanak. Ha pedig
a pakulár gyõz, akkor egy méterrel rövidebbet köpjön Pozsgay, s a mû-szittyák
ne ordítsanak úgy, hogy úri ember érzékeny füldobját repedés veszedelme
fenyegesse. Ezt írja György cimborám s talán mondanom sem kell, hogy a
nyomorult hazaáruló pópát iszonyúan legazembereztem válaszoló levelemben.
III.
Justh és a lényeg
Ez
egy tipikus magyar eset: tessék meghallgatni. Elmennek Justh elnök úrhoz az
újságírók, s Justh fogadja õket majdnem olyan szívességgel, mintha
számbavehetõ, kaszinói úriemberek volnának. Válaszol a derék Justh az üdvözlõ
beszédre. Õ hálás, õ boldog. Õ meghal a sajtóért, ha kell. A sajtó, a sajtó. A
szent, a szent. Szól azután az újságírók vezetõje:
-
Egy kicsivel több elõzékenységet kérünk a sajtó számára a parlamenti palotában.
És
eláll a nagyúr elokvenciája. Csak annyit tud mondani. - Majd meglátjuk, majd
meglátjuk.
Fránya
nép ez az újságíró-nép. Még Magyarországon sem lakik teljesen jól frázissal.
Igaz, hogy nem is lázadó fajta itt mindenki. Hanem Justh csodálkozhatik: - Ezek
a rongyosok nem elégülnek meg? Hát nem elég az, hogy mi vagyunk az ország urai?
Micsoda anarchia ez. Csak addig lesz boldog Magyarország, míg a jelszó a régi
marad: „majd meglátjuk, majd meglátjuk.”
Budapesti Napló
1906. május 30.
Pont
|