|
Koppenhágából
táviratozzák, ezek voltak az utolsó szavai: „Sõt éppen ellenkezõleg”. Azután
meghalt Ibsen Henrik, ki a mai emberek között a legmagasabbról nézett az
életre. Ezek a szavak voltak az õ óriási lelkének grádicsai. Ibsen Henrik lelke
mindig temetett és cáfolt. Véres küzdelmet vívott egy-egy csúcsáért az
igazságnak. Mikor ott volt a csúcson, látta, hogy van - magasabb csúcs is.
Amiben hitt, az nem volt igazság, „sõt éppen ellenkezõleg.” Mivé törpül e
szavak mellett Goethe mehr Licht-je s romantikus nagyok végsõ felfohászkodása.
Emberibb és tragikusan gyönyörûbb igéket nem mondott még haldokló. Õ látta a
magasságokat, õ hitt, hevült. És ûzték örökkön e szavak: „sõt éppen
ellenkezõleg”. Minden földi igazság mellett ott állanak e szavak. Ezek azok a
lángpallosú angyalok, melyekrõl a biblia példálózik. Vajon mire gondolt, mikor
vergõdött, és dacosan súgta e szavakat. A maga életére úgy lehet, mert abban a
nagy órában mind a magunk életére gondolunk. Zivataros, rejtelmes, végtelen az
élet s kár meghalni, - talán így gondolta. Mennyi igazságért lehetne még
ostromolni az eget, - talán így folytatta gondolatát. De hirtelen eltorzult az
arca, s ajakáról fölrepült az egyetlen, a legemberibb igazság: „Sõt éppen
ellenkezõleg.”
Budapesti Napló
1906. június 8.
|