|
I.
Berlinbõl
elindult gyalogosan egy öregasszony, s a harmadik faluban elcsípték a
zsandárok. Koldult az asszony, s rongyos ruhája zsebeit fillérek húzták. Sírt,
és kérte a zsandárokat: bocsássák õt szabadon. Meghal, s mielõtt meghalna,
Bécset akarja látni. Erre koldulja a pénzt. Hogy mit akar Bécsben? Egy
karzatjegyet az Operaházba. Mert volt egyszer egy énekesnõ. Lábainál hevert az
osztrák császárváros. Arra akar emlékezni, mielõtt sírba feküdnék. Hogy hívták
azt az énekesnõt? Azt válaszolta a rongyos asszony, hogy elfelejtette. És mi az
õ neve? Elfelejtette azt is.
II.
Belgium
és Kongó ura öregember már. Nem fiatal bizony a szép Cléo de Mérode sem. Pedig
a nõk és a fejedelmek tartósak. Mi van a csodálatos ékszerekkel? Nincs már
pénze Cléo de Mérode-nak? Hajh, hajh, férjhezmenni is szomorú sors. Kis
templomú faluban áhitatoskodni szintén. De van egy szomorúbb sors. Az isteni
diva egy õszi napon arra gondol, hogy sok a rubel Oroszországban. Cléo de
Mérode Moszkvába készül.
III.
Leveleket
ír könnyes szemmel a kómika. Valahonnan egy provence-i városkából. Lyonba, ahol
a leánya most lép elõször a színpadra. De lehet hogy nem is provence-i
városkából s nem is Lyonba. Itt Magyarországon valahonnan valahova.
Gondolkozik, melyik halt meg a régi gavallérok közül. Melyik ment tönkre, s
melyik aggastyán. Nem is sok a kiselejtezendõ. Élnek, s ma is kedvelik a
színpadi nõket azok a régi urak. És a kómika írja, írja a leveleket. Szeressék
az urak az õ kisleányát is úgy, ahogyan valamikor õt szerették.
IV.
Ballerinát
sokféle fátum érhet. Húszéves korában köszvényt kaphat a lábaiba. Szívszélhüdés
érheti tánc közben. Férjhez mehet, s fõznie kell. De mindennél több: nyugdíjból
élni. Kicsi nyugdíjból sokáig. Mint a százunokás matrónák. És emlékezni. És
vigasztalódni azzal, hogy tíz sort még írnak egyszer róla a lapok. Ha
gondoskodik elõre. A nekrológot.
(Egy
nap hírei, s nem is valamennyi.)
Budapesti Napló
1906. június 9.
Lellei
|