|
(Vígjáték három felvonásban, egy
előjátékkal. Írta: Berczik Árpád.
A debreceni színház premierje 1899. január 20-án.)
A méltóságos úrnak ez a legújabb darabja.
Őneki ugyanis irodalmi ambíciói vannak, s ezeknek az ambícióknak a
betöltésén már igen régen munkálkodik a méltóságos úr.
Igazán, milyen szép dolog!
A miniszteri tanácsos úr nemcsak tudomást
vesz a magyar irodalomról, hanem lealacsonyodik azok közé a skriblerek közé,
kik méltóságos urak sohasem lesznek; akik írnak, mert szívük parancsolja, s nem
óhajtanak tanácsosi karriert csinálni.
Szóval Berczik Árpád ismét írt egy
darabot. Témáját nagyon ügyesen választotta meg. Ő igen exponált állású
úriember, nem írhat mindenféle dolgokról. Nem óhajt problémákat fejtegetni, s
talán tudomást sem vesz arról, hogy egy sereg szürke ember a társadalom
reformjára gondol, s ezt a reformot szolgálja a színpadon egy-egy, az élet
harcából kiragadott drámai epizóddal.
Dehogyis vesz tudomást! Hát problémák is
vannak a világon? - kétkedik a méltóságos úr. Hiszen az élet nagyon ügyesen van
berendezve. Az embernek tekintélye, állása van, komázik a grófokkal, finom
havannát füstöl, urasan él - hát mi kell még egyéb?
Tudnivaló, hogy olyan magas állásban
levő úriembernek nincs ideje, hogy a más bajára is gondoljon. Nem elég,
hogy gazdagítani kívánja a magyar irodalmat?…
A tanácsos úr tehát megvetéssel fordul el
a prózai gondokkal telt, közönséges élettől, s az előkelők finom
ösztönével találja meg azt a kort, mely az ő disztingvált,
előkelő egyéniségével harmonizál; mely korban sem szocializmus nem
volt, sem a házasság nem volt közel a csődhöz. Nagyon hálás kor ez. Az
írónak sem szemre, sem szívre nincs szüksége; a szemetet elkerülheti, az
aranyat még csillogóbbnak láthatja; nem kell analizálni, mert mi szükség van
lélektanra egy múlt századbeli cselekményű darabnál?…
A Berczik vígjátéka Kisfaludy Sándor és
Szegedi Róza jól ismert szívviszonyát meséli el színpadi formában. A nyelv, a
mese olyan, amire még 20 évvel ezelőtt is azt mondták volna, hogy
költői. Színes, csillogó a darab nyelvezete, de így nem beszéltek soha, s írni sem írtak egy idő óta. A mese
gyengén kigondolt s módfelett naiv. A darab komikuma a leggyengébb helyzetkomikum.
Az alakok egy-kettő kivételével a leghalványabban rajzoltak.
Egy-egy fordulat talán képes megkacagtatni
bennünket, de abszolút hatásról a darabban szó sincs. Amilyen kicsinyes a
tárgy, olyan sekélyes a darab is; mi, századvégi emberek csak mosolyogni tudunk
ezeken a naivságokon, melyek néha egy mosolynál is nagyobb eredményt érnek:
valósággal meghatnak…
De értsük meg a dolgot.
A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó,
átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra,
mint amennyi a mi korunkra.
Ennek az átmeneti korszaknak nagy
gondolkozókra, irányítókra van szüksége. Ezeknek pedig egyedüli terük a
színpad. A reform folyik, a színpad ma már az Ibsenek, Sudermannok s a
Hauptmannok katedrája, honnan átható, harsogó hangon szól egy eljövő jobb
kor isteni jóslata.
Még ilyen lángszellemektől is önzés
volna azonban monopolizálni a színpadot. Nem is teszik ezt.
Ők is óhajtják, mi is óhajtjuk azokat
a darabokat, amelyek egy letűnt korban játszanak, amelyek egy letűnt
korszakból elhozzák az eszmét, leszűrik a tanulságokat.
A Berczik darabja távolról sem ilyen…
De nézzünk más szempontot is!
Berczik darabját azért dicsérik sokan,
mert a nemzeti irányt követi. Egy rövid disztinkciót legyen szabad nekem itt
tenni:
Az irodalomban nincs jogcíme annak, ami csupán nemzeti - általános emberi
vonások nélkül. Az örök emberi hassa
át a nemzeti irány produktumait, mert csakis így számíthatnak komoly értékre,
igazi sikerre.
A Berczik darabjának ez az érdeme sincs
meg. Goethe egy olasz költõrõl írt: Torquato Tassóról, s ez a darabja
örökbecsû, hatalmas, mûvészi és mégis német
alkotás.
Berczik egy magyar költõrõl írt magyarul -
fájdalom, nem mondhatunk többet róla.
Írt egy vígjátéknak keresztelt,
korrajz-babérokra vágyó, irodalomtörténeti tárgyú darabot, mely az elõadáson
kívül egyéb elismerésre nem számíthat. Azt is az író társadalmi állásának
tulajdoníthatjuk, hogy a nemzeti színházon kívül több vidéki színpad is
felvette repertoárjába.
Komjáthy is elõadatta.
Az elõadásban annyi haszon volt, hogy még
jobban meggyõzõdhettünk T. Halmy Margit és Fenyéri öntudatos mûvészetérõl,
Sziklay hatalmas komikai vénájáról és Szabó Irma bájos, poétikus
alakítóképességérõl.
A debreceni közönség nagy része szívesen
fogadta Himfy dalait, de az a nem nagyszámú intelligens, mûértõ közönség, mely
az egész elõadás alatt tartózkodóan, hidegen viselkedett - az én véleményemnek
ad igazat.
Berczik dilettáns, ki magas társadalmi
állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli, hivatásos írókat. Az õ írói
kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg igazán, ha összehasonlítjuk
egy más darabbal, melynek címe Katonák, szerzõje pedig egy zseniális kezdõ:
Thury Zoltán.
Én a magam részérõl ezt a címet adnám
Berczik darabjának:
„A méltóságos úr vígjátékot ír”.
Debreczeni Főiskolai
Lapok 1899. január 25.
Ady Endre
|