Budapest,
október 16.
Hetvenhat
éves korában, óriási munkában töltött két emberöltõ után pihenõre tért Szász
Károly. Egy darab kultúrtörténet az õ neve. Hosszú élet adatott neki. Az új
magyar élet virradatától kezdve átélte a magyar társadalom s a szellemi világ
egész viharos evolúcióját. Katonája volt a szabadságharcnak. Nyomukba
szegõdik mindjárt nagy kortársainak, Petõfinek,
Aranynak, Tompának. Dolgozik fáradhatatlanul s egyforma hittel. Áll, mint
irodalmiakban is fõpásztor a régi oltárok mellett, s hitében megáll mindvégig.
És ha nem is a legnagyobbak közül való, megingathatatlan hitével, káprázatosan
nagy munkabírásával, óriási termékenységével, társadalmi szereplésével s a mi
társadalmi állapotainknak szerencsés kedvezésével: elõl van mindig.
Munkásságának bõséges jelei meg fogják õt mindig õrizni Irodalmunkban.
Legendaszerû termékenységét, nagy, csüggedetlen erejét pedig különösen
megbecsülve kell majd mindig odaállítani az újak elébe, kiket a kétség hamar
elfog, s kiket erejük hamar elhagy.
Gazdag
élet volt mindenképpen az õ élete. Költõ, tudós, mûfordító, esztétikus volt
egyben, s e mellett egész emberként futott meg egy nagyon elõkelõ pályát.
Püspöke volt a magyar evangélikus református egyháznak. Ékesszavú, kiváló
szónok, buzgó lelkipásztor, egyik legbecsültebb nagyja a hazai kálvinista
egyháznak.
Budapesti Napló
1905. október 17.
|