|
Susanne
Desprès ma este párizsibb volt, mint
valaha. A „Détour”-ban csak azt jelezte, hogy mennyire meg tudja érteni a
párizsi nõket, a „Nórában” északi nõnek kellett lennie, míg a mai La Fille
Elisá-ban a kedves és színjátszó géniusza szerint lehetett párizsi leány ebben
a külsõ bulvári drámában, amelyet Jean Ajalbert írt az Edmond de Goncourt
szenzációs regényébõl, ami harminc év elõtt valóságos forradalmat csinált.
Susanne Despres ma mûvészete teljességével játszotta meg a szegény külvárosi
pierreuse-t, aki az utcasarkon keresi a kenyerét, és a szívében valami naív,
szûzi szerelmet hordoz. Mikor az egyetlen ember is, akitõl szerelmet remélt,
megsérti benne ezt az erõs lelki szûzességet, megöli a fiút. A vádlottak
padjára kerül. Innen kezdve az élete már csak lassú tragédia a törvényszéki
épület különbözõ helyiségeiben, a rideg igazságszolgáltatás keretei közt. A
második felvonásban például nem csinál mást, mint hogy végighallgatja a
törvényszék elõtt az ügyvédje védõbeszédét. Csak arca kíséri az eseményeket,
egy szenvedõ, elárvult, meg nem értett, elzüllött lélek haldokló arcjátékával.
Susanne ragyogott, pompázott egyszerûségében, meghatóságában, ahogy ezt a
némajelenetet végigjátszotta, amelyet egy kis baleset, a függöny korai
leeresztése sem tudott megzavarni. A háromfelvonásos színmû után a Renard „Poil
de Carotte” címû egyfelvonásos, kedves, ötletes, alapjában véve jelentéktelen
mûvecskéjében csinált egy lélekkel és humorral teljes kabinetalakítást. A
budapesti közönség lelkesedéssel tüntetett a mûvésznõ mellett, és a szakadatlan
taps a társulatnak is szólt, amely kitûnõen asszisztált Susanne Despres-nek.
Budapesti Napló
1906. január 25.
|