|
Most,
mikor Magyarország nyakára készül ülni a klerikalizmus, s már-már kitör a
klerikális vezéreken a gyõzelmi téboly, érdekes vallomást olvasunk a nagyon
katolikus Magyar Állam címû lapban. Ez a vallomás mutatja, hogy a derekabb
katolikusok is látják a komédiát. A fõurak és papok dús asztalok mellõl akarják
a népet vezetni s a régi lelki és testi nyomorban tartani. Ezt mondja a többek
között a Philippus álnevû cikkíró.
Tetszik
tudni, mit tett Krisztus urunk mikor az emberiség bajainak orvosául fellépett?
Leszállott az emberek közé… magára vette bûneinket. Tessék jól megérteni:
„magára vette bûneinket”. Ha a papság a társadalom bajait meg akarja orvosolni,
szálljon le az emberek közé, s „vegye magára bûneinket”. Ha ezt nem teszik,
vagy tenni nem tudják, mély tisztelettel kérem õket, maradjanak hatalmuk
körében, a templomban, hol otthon vannak. Nagyon, de nagyon tévesen fogják fel
szerintem a kereszténység szellemét, kik azt hiszik, hogy Isten mindvégig
mannával fog bennünket tartani az égbõl. A kereszténység más valami. Ha az
Istennek le kellett szállni az emberi élet nyomorába, hogy ezt az embert onnan
kiemelje, nekünk elég lesz, ha kényelmünk s jólétünk paradicsomából dirigáljuk
a társadalmat? Nem, nem, nem. Ez kérem nem kereszténység, ezt a zsidó papok is
értették, talán jobban, mint az urak. Bocsánat az õszinte szóért, jobb ez, mint
a halál. Vegyék magukra a társadalom bûneit s ha kell, haljanak meg, de bûn
nélkül. Megmondom bõvebben! Legyenek oly
szegények s koldusok, mint a segítségre szoruló társadalom. Éhezzenek, mint
õk, fázzanak, mint õk, legyenek hajléktalanok, mint õk, éljenek a bûn tanyáján,
hol õk, s szenvedjék el az erköcstelenség, rágalom, a gúny s hazugság ördögi
mesterkedéseit, miknek ezek rabjai. Legyen oly keserû s fájdalmakkal terhes
életük, hogy a halál százszorta szebb angyallá lesz elõttük minden földi jónál…
s lesznek apostolok. Ha erre nem képesek, vagy tenni nem akarják, tisztelettel
s amennyire tehetem, alázattal kérem az urakat, maradjanak az oltár szelíd s
tiszta levegõjében. A tisztelendõ urak nem ismerik az élet nyomorúságát, nem
kívánom, hogy megismerjék, de engedjenek meg, ha azt mondom, hogy ki legfölebb
a gyónószékbõl ismeri azt, az tettre, krisztusi tettre nem képes.
Elhangzik
a levegõben Phillipus vallomása és intése. A tisztelendõ urak nem lesznek
apostolok, hanem agitátorok. A fõurak még kevésbé. De a népet még jobban fogják
bolondítani.
Budapesti Napló
1906. május 19.
|