5. A SZAJNA MELLÕL

I.

Servet szobra

A Sacré-Coeur-templom elõtt La Barre szobra áll nemsokára. Hirdetni fogja örök idõkig, hogy Róma sülve szereti a szabadgondolkozókat. Fáj ez Párizs klerikálisainak s õk meg Servet szobrát faragtatják most. Azét a Servet-ét, akit Kálvin dobott máglyára 1553-ban. Hadd kiáltsa oda az Estrapade-térrõl La Barre lovagnak Servet:

- Gyilkoltak a gondolat miatt a hugenották is.

Kálvin csakugyan megégette Servet-et. De Kálvin keserû bánatot szenvedett tettéért s Genf apostolát egyetlen híve se mentegeti. És La Barre lovag gyilkosai? Õk élnek ma is és gyilkolnának ma is, ha lehetne.

II.

Rockefeller õ felsége

Még mindig Párizsban van, s Párizs jobban bolondul érte, mint Szizovatha királyért. Hogy mennyi jövedelme van percenként. Hogy melyik a kedvenc étele. Hogy milyen nyakkendõt szeret viselni. Hogy hány órát alszik. Hogy fél az újságírótól és a kígyótól. Ez mind megíródik róla. A pénz, a pénz, a pénz. Tud Párizs bolondulni György királyért, Edwardért, Alfonzért és Haakonért. De ezt ezernyi titkos pajkossággal cselekszi. Rockefeller elõtt azonban komolyan porba vágja magát. És ha sorfalat áll neki a bulvár népe, mikor gépkocsiján repül, szinte harsogva szakad föl ezer és ezer ember belsõ gerjedelme:

- Milliók ura, vásárolj, vásárolj. Mit akarsz vásárolni? Eladunk mi mindent, mindent.

III.

Marokkó Párizsban

Kimegyünk este a párizsi Marokkóba. Berberek, mórok, szudániak közé. Szétosztogatjuk rézpénzeinket a kunyorálók között. Szavaltatunk a Koránból. Háremet nézünk. Mór iskolát, fürdõt. Török kávét iszunk. Jósoltatunk magunknak. Megszamaragoltatjuk Szadát, aki négy éves berber leány s már olyan csúnya kis ördög, hogy szeretetbõl majd fölfaljuk. Mindenek­fölött pedig eltelik a szívünk szomorúsággal. Gyönyörû férfiak, asszonyok, gyerekek. És ezeket megölte Párizs. Csodálatos ennek a városnak az õ züllesztõ ereje, [azokra] kik nem egész kultúrájú helyekrõl jönnek ide. Már a Balkán fiai is szinte mindannyian kalandorokká válnak itt. És ezek a szegény mórok. Szépek, büszkék, hõsök otthon. Itt koldusak s rontó bûbájtól részegek. Vallatjuk õket. Már nem vágynak haza. Itt akarnak maradni. Mese-városban. És itt is fog maradni nagy részük. Szegény megrészegült barbárok, új tölteléke a rettenetes Párizs kloákáinak.

IV.

Comte háza

Nyitott ablaknál Párizst imádtam valamelyik hajnalon. Egy rózsás-kék ég-darabot láttam, egy piciny udvart és egy házat. Hát bizony csak udvari szobám van a harmadik emeleten. De Comte Ágoston figyel reám s én boldog vagyok. Olyan ez, mintha mese volna. Ami vagyok, ennek a könyvnek köszönöm. Sorsom kezembe adta tizennégy éves koromban Comte könyveit. Egy Párizs-imádó hajnalon íme Comte szobrát látom egy világos ablakon át. Szemben, abban a házban a könyvtárszoba s valaki elmerülve olvas. Nem kíváncsi Párizsra, mint én. Nem bántja a lárma s nem részegíti a hajnal. Reggel leszaladok az utcára. A concierge-et vallatom:

- Micsoda ház ez?

- Ez a Comte-ház.

Hát csakugyan az õ hajléka mellé telepített a csodálatos véletlen. E házban Comte követõi találnak szállást. És én azon a hajnalon egy ifjú bölcset láttam. Egy szomjas pozitivistát. Comte Ágoston egy mai adeptusát. Olvas és gondolkozik, mialatt én Párizst imádom. A szobor pedig õ reá néz barátsággal s nem én reám, az álmodóra.

V.

Sorel

Egy bölcs és harmonikus lelkû emberrel kevesebbet számlál Párizs. Sorel Albert halt meg nagy halálostromok után. Lelkének Normandia erõs földje adta a termékenységet. Diplomata volt, politikus, historikus és kritikus. Imádta a verseket, a zenét, a képeket. Értett mindenhez és megértett mindent. Hiszen historikus csak ilyen ember lehet. De nem ember volt, hanem: Ember, Bölcs, tûrõ, megnyugvó, munkás és békességes. Csodálatosan megható dolgot beszélnek róla. Gyermekeinek mesélt történeteket az életébõl:

- Gyerekeim, engem már a ti korotokban embernek neveztek a pajtásaim. Mindenkinek volt egy ragasztott neve s engem így hívtak a fiúk: az Ember. Még késõbb is, mikor már nagy voltam, így nevezett engem egy Leconte de Lisle is. Az Ember. Szép cím ez, gyerekek.

Lehajtotta a fejét s mikor fölnézett a gyerekekre, a szeme könnyes volt:

- De ezt a szép címet meg kell ám érdemelni.

Ime, õ, Sorel a goethei igazság hitvallója. Szép és nehéz embernek lenni.

(Párizs, június 30.)

Budapesti Napló 1906. július 4.

Ady Endre