6. A SZAJNA MELLÕL

I.

Arthur Meyer terve

Európa legkatolikusabb szerkesztõje Arthur Meyer. Felesége Turenne-leány, a Stuartok unokája. Lapja, a Gaulois annyi pápai áldást kapott, hogy már alig bírja. Arthur Meyer az arisztokrácia kedvence, s olyan antiszemita, amilyen csak ex-zsidó tud lenni.

Arthur Meyer most nagy dologba fogott. Újságíró-iskolát alapíttat mágnás-legénykék számára. Mágnás-gyerekek ülnek nemsokára a Gaulois asztalai mellett. Címeres kutyanyelvek eszik az elmés sorokat. Mert tudvalevõ, hogy a mágnások Európa-szerte szörnyen liberális, elmés emberek.

Mi üdvözöljük Arthur Meyert és a szerencsés Párizst. Ah, itt Franciaországban szaporábban lépeget az Idõ. Koldus mágnások ügyes zsidó fiúk módjára ólálkodnak a redakciók körül. Egyetlen reményük, akciójuk s kenyerük e végre veszendõknek: a Betû. Szomorú sors, bizony szomorú.

Még Budapesten egy nagyúr a canaille mintájára journaille-nak címezte nemrégen a sajtót. Ma, éppen ma, még kimérának látszik. De journaille lesz egykoron Budapesten is a mágnás-canaille-ból. Ha lesz egy derék Arthur Meyerünk.

II.

Olympe de Gouges

Budapest feministái számára jegyezzük le ezt a nevet. Nagy asszony volt s élt 1789-ben. Õ vezette Mária Antoinette elé a nõk küldöttségét. Tizenhét pontba foglalták a nõk felsza­badulásuk hiszekegyét. Aztán 1793-ban a konvent ki is mondta a legteljesebb egyenjogúságot citoyen és citoyenne között. Gyõzött Olympe de Gouges, de a törvénybõl sohse lett törvény. És most Párizsban a tanácskozó feministák könnyesen gondoltak Olympe de Gouges-ra. Ez asszony úgy halt meg, hogy fölszabadítottnak hitte a nõt. És ma még szinte egész Európában ott tart a nõkérdés, ahol Olympe de Gouges elõtt. Vajon az önzõ férfiállat az oka? Vagy a báblelkû asszony? Vitázni haszontalan volna. Egy bizonyos: a legnagyobb igazságoknak leghosszabb és legkínszenvedõbb az útjuk.

III.

Sírbeszéd Duval fölött

Ime, feleim, író testvéreim, mik vagytok. Itt fekszik elõttetek ötven éves korában halottan Jean Lorrain. Duvalnak született, egy egyszerû Duvalnak s boldogabb lett volna biztosan, ha pék vagy hentes marad. Õ kitépte magát a savanyú szagú, kispolgári talajból. Megtagadta vér-örökét, emlékeit s nevét. Hogy tessék a publikumnak. A Minotaurusznak, kinek sok és sötét útú barlangjába annyian csalatunk be s hol is fölfalnak minket. Ez a Duval is, óh. Hajszolta, ûzte magát haláláig. Föl-föl vágyott: a parfümös levegõbe. A megfinomodottak közé. Fejtetõre állította mindig forró-hidegtõl reszketõ kis életét. Hogy ne legyen közönséges. Hogy újat vájjon ki tollával a lelkébõl. Újat, nem banálisat. Új meséket, új csillogásokat, új frissonokat. Egész élete megnyomorodott a legszentebb vágytól. Még az álmai is elbetegesedtek. S végül sohse írhatta a vágyottat. Amit írt, abból a legbetegebbet szerették. Udvarolni kellett nagy kokottoknak s kenyeret és pezsgõt szerezni music-hallok szemétdombján. Végül bús kultuszt csinált lelke elnyomorodásából. Lett új hangú messiás helyett patológia palatáblája, kalandorok érdekes modellje, Párizs neuraszténiásainak érdekes beszédtémája, egy furcsa semlegesnemû Don Juan. Valaki, akinek kötelessége furcsának lenni. Pornográf-árusok alázatos vazallusa. Egy nagyon szerencsétlen ember. Látjátok, feleim, író testvéreim, mik vagyunk. Egy kicsit mindnyájunknak ez a sorsa. Pedig istenek akarunk lenni s elõttünk nyargal nyomorult halálunkig az új mûvészetnek, a hírnek és a pénznek délibábja.

Párizs, július 1.

Budapesti Napló 1906. július 5.

A. E.