|
I.
Erdély Pestalozzija
A
Champs-Elysées-n ezer láng lobog. S a Nyár legszebb ege borul izgató mosollyal
Párizsra. Ah, ez olyan éjszaka, mint amilyen a minap részeg diákot csinált
Carolus-Duranból. Õ így kiáltott föl a mosolygós égre:
-
Élet, élet, oh tündérek éjszakája. Ilyenkor nem is volna szabad élnie másnak,
mint zseninek vagy szerelmesnek.
Magyar
úri ember jön az oldalomon. Öt napja van Párizsban s én úgy irigyelem, hogy
szinte gyûlölöm. Londonból jött a Szajna mellé. És ez az õ elsõ külföldi útja.
És az elsõ öt nap Párizsban. Milyen gazdag, milyen sugaras, milyen ellágyult
szíve lehet ennek a boldognak. Erdélybõl jön, az Apácai Cserék, a Wesselényiek
kis hazájából. A szabad és kultúra-szomjas lelkek keleti földjérõl. Ezredes a
magyar kultúra vezérkarában: tanfelügyelõ. Vonalak, melódiák, színek, gesztusok
hogy megtelíthették ennek a szívét. Talán a mûvészet és Párizs szépségeitõl
ilyen néma. Szólok hozzá csöndesen:
-
Ez Párizs. És ezerszer szebb, több annak, aki Londonból jön. A szobrok a képek,
a rímek, a nõi kalapok, a kacagások.
-
Ugyan kérem: fenét. Ez is város? Londonban legalább kétszer magasabbak a házak.
Azután ott úr egy rendõr. Ha a rendõr fölemeli pálcáját, mindenki megáll és
remeg. Itt nem is fél senki a rendõrtõl.
És
nagyot, gúnyosat kacag Erdély Pestalozzija s egy pillanatig fázik, borzong az
egész Champs-Elysées.
II.
Új Munkácsy
Az
Alföld egyik városában történt. A polgármester berohant a patikába. Ott
snapszozott az egész intelligencia. Lihegett s kikelve kiabált a polgármester:
-
Urak, urak, ilyen szerencse. Városunkban egy új Munkácsy él.
-
Hol, hol?
-
Zellingernél, a borbélynál. Az a hosszúhajú segéd.
Benyúlt
a zsebébe a polgármester. Diadalmasan húzott ki egy papírlapot. A papíron
rajzolt alakja egy díszmagyar ruhás úrnak. Mellén egy érdemrend. Ez a
polgármester. Csak neki van lovagkeresztje az egész városban.
Lelkes
álmélkodás. Ez a fiú dicsõséget fog hozni a városra. Munkácsy is csak asztalos
legény volt. A legközelebbi közgyûlés négyezer koronát szavazott meg a kis
borbélynak. Kétezret nyomban át is adtak neki. Vonatra ültették, hogy meg se
álljon Párizsig. A nemes város pedig várja lázasan, mikor hall az új
Munkácsyról. A kis borbély pedig itt Párizsban közveszélyes ismerkedõ. Már
régen itt van s ma sem tudná jobban lerajzolni a polgármestert, mint egykor.
Rembrandtról ma is csak a borotválkozás és hajviselet szempontjából van
ítélete. De ha idegen piktorok közé kerül, nagyon bátor és nem engedi, hogy
lekicsinyeljék a magyar mûvészeti állapotokat.
III.
A báró
- Csak a demokrácia segíthet
Magyarországon. Ki kell cserélni a mai, rothadt vezetõtársadalmat. Hazamegyek
és beválasztatom magam a parlamentbe.
-
Báró úr, ezt a napomat ön vidámmá tette. Végre, végre. Egy magyar történelmi
név viselõje beszél így. Mindig hirdettem én: a fajban nincs hiba.
Megnyomorították a papok és a földesurak Magyarországot. Föl kell csak
szabadítani. Föl kell nyitni a szemeket. Láz, munka s kultúra kezdõdik legott.
-
Itt külföldön látja az ember az iszonyú elmaradottságot. Szomorúság és düh
fogja el a magyar ember szívét. Hiszen Törökország is elénkbe vág nemsokára…
-
Éljen, éljen. Ilyen embereket várunk mi. Vagyonos, nagynevû, lelkes,
kultúra-szomjas magyarokat akarunk látni az élen. Mert az elmaradt ország
meghódításánál fontosak a nevek s a külsõségek is. Hála istennek, jönnek a
Batthyány Ervinek. Jönnek: látom.
(A
báró úr hazamegy Párizsból. Csakugyan megválasztatja magát képviselõnek. Azután
elfelejt mindent. Kultúrát, Párizst, fogadkozást. Tapsol Darányi Nácinak s úgy
él, mint a többi Niki, Viki, Riki.)
(Párizs,
július 10.)
Budapesti Napló
1906. július 13.
A. E.
|